Ez az írás az újrakezdésről, útkeresésről, és a reményről szól. Van egy hitvallásom, mely így szól:-„ Szeretnék boldog, szeretetteljes családi körben élni. Szeretni, és viszontszeretni valakit. Adni, és kapni, de legfőképpen szeretni tiszta szívből. Szeretnék őszintén, tisztán, szenvedélyektől, és ragaszkodásoktól mentesen élni. A lányomat úgy szeretni, ahogy kell, és megadni neki mindent, amire szüksége van. Szeretném, ha nagyokat nevetne, és boldog lenne! Szeretném, ha minden ember boldog lenne!”

Mikor ezt megfogalmaztam, szétvoltam csúszva, és magányosan éltem. Természetesen magamnak köszönhetek mindent, és ezzel nem ostorozni akarom magam. Tudatlan voltam, és sérült lelkileg. A Társadalom, az Iskola, a Család és az Élet belém vert pár dolgot, ami kemény páncélként rám rakódott. Nem is vettem észre, ha vétkeztem valaki ellen. Nem vagyok gonosz, és keresem az utam, melyen járva reményeim szerint senkit nem bántok meg.
E történet szereplői hús-vér emberek, érző-vérző lélekkel. Egyik sem gonosz, inkább tudatlanul vétkező, sebeket osztó.

Következzék hát…

Figyeltük a bölcs fákat a padon ülve a lányommal, és fantáziánkkal benépesítettük állatokkal és épületekkel a parkot. Építettünk egy Cirkuszt, ahol az állatok önként léptek fel, és a bevételt a beteg gyermekek javára ajánlották fel. Szerepelt mindenféle állat, gepárd, tigris, elefánt, bárány, kutya; és természetesen ló, mert ló nélkül nem ér semmit az egész. A Cirkusz mellett volt egy büfé, ahol mindenféle finomságot árultak, és a frissen lehullott zöld levelekkel lehetett fizetni értük, mert ott ez volt a hivatalos fizetőeszköz.

Fantáziánk beindult, és a parkunk hamarosan az egész Földet betöltötte, ahol békében élt egymás mellet minden érző lény.
Jókedvűen beszélgetve indultunk el, de ahogy közeledtünk, úgy lett egyre nehezebb a szó. Végül oda értünk, és elbúcsúztunk, megpuszilva egymást. A lányom bement, az ajtó bezáródott, én pedig megint kicsit meghaltam megint, ahogy szoktam elváláskor.

Kérdezd meg magadtól, van e  valami, vagy valaki, akinek elvesztése szomorúságot okozna neked. Ugye, van!

Ezek után mi következhetne? Hát igen! A zöld levelek!

Zöld levelek

Szeretet, igaz szeretet,
Kérlek, töltsd be lelkemet
Félelem, most hagyj magamra,
Engedj igazi utamra

A múlt, mint harapós kutya
Itt van, folyton belém marna
Ha nem tudnám miért van így
Nekem már hiába vonyít

A holnap már integet
Sietteti lépteimet
Rohannék, inkább sétálok
Néha-néha meg meg-állok

Egy könnycsepp csorog arcomon
Tükörben magam bámulom
És újra elcsodálkozom,
Igen, már megint változom

Mostanában fűrészelek
Erős szenvedés gyökerek
Kapaszkodnak talajomba
Elvakít sok hamis forma

Ködfátyolon áttör a Fény
Kezem fogja még a Remény
Megtanulok végre adni
Elfelejtem e szót:” Kapni”.

Itt van a Szenvedés belül
Szépen lassan leül.
Nem marad más, csak üresség
Melyben ott van a MINDENSÉG

Még ma is tisztán emlékszem, egy fura délutánon történt, amikor esett az eső, vagy talán sütött a nap, de végül is mindegy, szóval, akkor történt, hogy megláttam a lányt a lépcsőházban. Ott állt a lift előtt a testvérével. Köszöntem nekik, és egymásra néztünk, amikor olyat éreztem amit még soha. Az „ Ő az” érzését. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni. Egyszerűen tudtam, hogy megváltozik általa az életem. Meg is változott, de erről majd később. A lány rám nézett, majd azt mondta a nővérének:- Ma sportnapot tartok!, és felrohant a lépcsőn.
Megkérdeztem a nővérétől kedvesen:- Mindig ilyen hülye?

Fent találkoztunk a volt barátnőm lakásánál Éppen lehajolt és a cipőfűzőjét kötötte ki. Egyből megfogott a feneke látványa, igen formás volt, és még ma is az.

Most veszek egy mély levegőt, benntartom öt másodpercig, majd lassan kifújom.

Szóval, meditálni jártunk oda, bár nekem fogalmam se volt róla, mi fán terem a meditáció. A volt barátnőm miatt jártam először csak oda. Ezt hívják azt hiszem, rossz motivációnak.

Közben a „sportnapos” lánnyal közeledtünk egymáshoz. A volt barátja is odajárt, és panaszkodott, hogy még mindig szerelmes a lányba. Én mindig mélyen megértettem, és együtt érzően bólogattam, miközben már alakult a kapcsolatom azzal, akibe szerelmes volt Azt hiszem, ezt hívják zavaró érzelemnek.

Akkor vetettük el jövőnk magjait, amik mostanában értek be, és aratjuk keserű gyümölcseit.

Szétment a családunk. Hál Istennek, békében váltunk el!

Na! Mosolyogjunk! Szép az élet! Megismerkedtem Isteni Ajándékkal! Ő egy igazi csoda! Szeretem!

Isteni Ajándék ott ült a konyhában. Morcosan. Beléptem, és köszöntem neki.

- Szia! Rég láttalak! Hogy vagytok?

- Köszi jól! Elváltam a barátomtól, egyedül élek a lányommal!

- Fogjunk kezet! Én is szétmentem a családomtól!

Kezet fogtunk. Nem mondom, hogy nem volt kellemes, de akkor még semmit nem sejtettem, bár megjósolták, hogy új szerelem köszönt be életembe, mely karmikus kapcsolat lesz…

Randevút kértem tőle másnap telefonon. Első kérdése ez volt:- Honnan tudod a telefonszámom?

- Megszereztem! – mondtam, és ez így is volt.

Az első randevúnk nagyon jól sikerült. Késett. Persze, vonattal jött, de akkor is késett! Jó öreg Magyar Államvasutak! Egész este beszélgettünk. Az idő úgy elrohant, hogy szinte észre sem vettük! Hogy miről beszélgettünk? Mindenről! Nagyon jó volt.
Éreztem, hogy bizonytalan. Őt is sok csalódás érte már az életben. Többször találkoztunk. Barátok lettünk. Egy csupa szív, nagyon jó embert ismertem meg benne.  Sokat sétáltunk, beszélgettünk, beszélgettünk, és beszélgettünk. Csak úgy rohant az idő mindig!

Beszéltünk a múltról, arról, ami bántott minket, és sok mindenre rájöttünk magunkkal kapcsolatban. Megnyíltunk egymásnak, és megtanultuk becsülni a másikat. Végül a barátságból szerelem lett.

Szeretet és tisztelet. Azt hiszem, ezek a kulcsszavak, melyek áldást hoznak kapcsolatunkba. Messze lakunk egymástól, nagy köztünk a korkülönbség, de szeretjük, és tiszteljük egymást a hétköznapokban. Ennél több nem is kell e rohanó világban!

Mese ez, és sokat gondolkodtam azon, hogyan is találkoztunk mi össze! Nincsenek véletlenek, ez már biztos! Csodák márpedig vannak! Még az is lehet, hogy egyszer tényleg zöld levelekkel lehet fizetni a büfénél, és békében él egymás mellett minden érző lény! Ki tudja?