Egy hét távollét alatt semmi sem változott, a tízemeletes panelek is a helyükön állnak, a parkolóban most sincs szabad hely, és a sarki kis bolt kinyitott, ahol végre újra megvásárolhatom a kedvenc zsemlémet, mert az egész nyaralás, azaz telelés alatt, az hiányzott a legjobban.

A lakásban rend fogad bennünket, láthatón szorgos kezek gyors, de és igazán alapos takarításának eredményeként. Mindhárom szobában még a levegőben érzed a tisztítószerek illatát.  

A konyhában a tányérok és az evőeszközök elmosva a helyükön vannak, és sehol egy morzsa, kifolyt ital nyoma, ám a parányi spájzban csak néhány üveg lekvár és befőtt árválkodik. Az élelmiszerek és az italok azonban eltűntek.  A hűtőszekrény is üres. A mélyhűtő ládában mindössze egy kétkilós ponty árválkodik.

Nem tudom mire vélni a dolgot, mert a Dorka, a lányom, a konyha közelébe sem igen jár, nem beszélve a húszéves fiamról, Dénesről, akit alig lehet még az étkezőben is asztalhoz ültetni, mert állandóan rohan valahová.

Hamarosan tíz óra, és Dezső, amint felhordja a kocsiból a bőröndöket, máris kérdezgetni kezdi, hogy mi lesz az ebéd.

Reggel beszéltem a gyerekekkel, azt mondták, hogy átmennek a nagyanyjukhoz, és este ott találkozunk. Arra gondoltam, hogy hazaérve összeütök egy egyszerű ebédet, sütök egy tepsi süteményt, közben megy a mosógép, és hat óra körül átmegyünk anyósomékhoz. Ezért is jöttünk haza egy nappal korábban, hogy a január másodikán a nagyszüléknél legyünk a szokásos újévi vacsorán. Apósom találta ki tíz évvel ezelőtt a január másodiki közös vacsorát, mert akkorra már mindenki kijózanodik, akinek esetleg megártott a pezsgő, és ha józan a család, anyósom sem húzza fel a szemöldökét a pezsgő durranásra.

Most fordult elő először, hogy kettesben elutaztunk a férjemmel és hagytuk, hogy a két felnőtt gyerekünk a lakásban szilveszterezzen. Mégis furcsa, hogy mindent megettek és megittak. Nem érdekes, hogy az értékes italok elfogytak, hanem az a kérdés, hogy a mélyhűtő ládából eltűnt vagy tíz kiló lefagyasztott hús, Vajon ki főzte, sütötte és ette meg? Annyi ember, ahányan abból jól lakhatnak, be sem férne a lakásba!

Ennek bizony a végére járok, lesz, ami lesz. Előbb azonban drága jó férjemet hazazsuppolom az anyósomhoz, csak hozza fel a bőröndöket. Úgy kezdem az évet, ahogyan mindig is teszem, mosok, főzök, takarítok.

-          Szívem – hallom férjem hangját, - mi lenne, ha ma pihennénk?

-          Igazad van, pihenj csak. A gyerekek már a mamánál vannak, menj át te is, én meg kimosok és megyek utánad. Elviszlek kocsival, és este én is átmegyek. Mama biztos lencselevest főz, amit úgy szeretsz.

Muszáj a lelkére hatnom a drágámnak, mert képes lenne itthon maradni, és nekem akkor annyi. Csörtet is a fürdőszobába, ahonnan húsz perc múlva illatozva, fürdőköpenyébe burkolózva kerül elő. Gondosan válogat a szekrényben szunnyadó ruhái között, mert öltönyt kell felvennie, de kényelmes legyen, mégis ünnepélyes.

Már elindítom az első mosást, mire elkészül, és végre útnak indulhatunk.

A városban nagy a forgalom, mintha mindenkinek sürgős dolga lenne, ezért megpróbálok mellékutakon közlekedni, hogy gyorsabban haladjunk.

-          Gyere fel egy percre – kérlel Dezső, de elhárítom, mert mindjárt dél lesz, és nekem még sok a teendőm.

Az én drágám búcsú puszit lehel a homlokomra és kiszáll a kocsiból. Igyekszik úgy fordulni, hogy ne lássam, mennyire tele a télikabátja zsebe, azzal az üveg örmény konyakkal, amelyet hazafelé jövet a benzinkútnál vett, és a papával akar elszopogatni, mert a pezsgő előtt jól esik a tömény. Persze, azt a mamának sem szabad látni, ezért kinn iszogatnak majd az erkélyen, dohányzás címszó alatt.

Elindulok az első bevásárlóközpont felé, ideje pótolnom az élelmiszerkészletünket.

Egy óra alatt televásárolom a csomagtartót, hogy alig tudom több fordulóban felcipelni a lakásba. Közben lejár a mosógép, tehetem bele a második adagot. Mire mindent a helyére teszek, olyan fáradtnak érzem magam, mintha egész nap megállás nélkül dolgoztam volna. Ám munkáról szó sem lehet, mindig úgy ütemezzük a szabadságunkat, hogy karácsonytól két hétig itthon lehessünk.

Marad a házimunka, amely, mint tudjuk, nem munka, csak az látszik meg, ha nem végezzük el. Néha meg az, hogy elvégezzük, mint most.

Vettem bőrös malackarajt, az lesz a legjobb, ha egyben sütöm meg, mézzel kenegetve, azt mindenki szereti. Minél előbb a sütőbe kell tennem, mert sok időbe telik, mire elkészül, és még egy tepsi rácsos lekváros linzert is sütök, azt is szereti mindenki a családban.

Jár a kezem, mint a motolla. A hús takarosan befűszerezve, a linzer tésztája is ott pihen már a hűtőben, ideje lenne begyújtani a gázsütőt és kezdődhet a móka.

Csakhogy egyetlen tepsit sem találok!

A fazekak közé tették a gyerekek? Ott sincsenek!

A panellakás konyhája oly kicsi, ha nem lenne étkezőnk, lapjára állva kellene ennünk a konyhában, így azután könnyen átkutatom a tepsik után, de nem csak, hogy nem találom azokat, de hiányzik a legnagyobb fazekam is, a serpenyőm sincs meg, a deszkám és a klopfolóm is szublimált.

Ennek már fele sem tréfa!

Dérrel-dúrral elindulok megkeresni a mobilomat, erre csak a gyerekeim adhatnak magyarázatot. Ám telefonálni már esélyem sincs, mert csengetnek. Nem várok vendéget, váratlant meg pláne nem. Megállok az előszobában és hallgatózom, hátha elmegy a csengető, mert csak téves lehet, nem is ide akar jönni. Ám újra megszólal a csengő, egyre erőszakosabban. Kilesek a kukucskálón, hát a szomszéd néni akar bejönni.

Más már nem is hiányzik, mintsem az öreglány, aki özvegy lévén rengeteg szabadidővel rendelkezik, melyet úgy akar hasznosan eltölteni, hogy a lakótársakat figyeli, ki mit csinál, majd közhírré teszi a hatvanlakásos házban, nehogy valaki lemaradjon a történésekről.

Muszáj beengednem, mert úgysem adja fel a próbálkozást.

Veszek egy mély lélegzetet, és kinyitom az ajtót.

-          Boldog újévet, Margó! Jöttünk aranyoskám, hazahoztuk az edényeket, mert gondoltuk, már hiányoznak magának! – csörtet befelé Bözsi néni, nyomában Pali bácsival, a nyolcvanéves öregúrral és Szedlacseknéval, aki a legjobb barátnéja, s egyben a hat lépcsőházas panel legnagyobb hírharangja.

Mit mondjak? Minden előkerül, amelyet elveszettnek hittem, a tepsi, a nagyfazék, a vágódeszka és a klopfoló is.

-          Büszke lehet a gyerekeire, Margó! Jószívűek, nagyon tettre készek! Nem is tudom, hogyan hálájuk meg maguknak azokat a finom falatokat! – fordul hozzám Pali bácsi és megnyalja a szája szélét.

-          Ugyan, Palikám, lehet, hogy Margó nem is tud semmit az egészről! - inti le az öregurat Szedlacsekné. – Inkább meg kellene köszönnünk, hogy annyi mindent áldozott ránk, mert a gyerekek biztosan azért tették, mert rájuk parancsolt! – folytatja a számomra érthetetlen szövegét.

Közben kérés nélkül is helyet foglalnak az étkezőben, és Bözsi néni három rúd rétest, Szedlacsekné meg egy tepsi, még gőzölgő túrós táskát tesz az asztalra.

-          Csekélyke ajándék, de ezzel akarjuk meghálálni a szilveszteri bulit – magyarázza a megmagyarázhatatlant Pali bácsi, majd, amint látja, hogy fogalmam sincs, miről beszél, nekidurálja magát és mesélni kezd.

Sósmogyoróval, borral kínálom a vendégeket, majd elnézést kérek, de a konyhában lenne pár perc dolgom. A két asszony azonnal bólint, hogy menjek csak, feltalálják magukat. Iszogatják a bort és ráérősen beszélgetnek. Teljesen otthon érzik magukat.

Nem úgy Pali bácsi, aki jön utánam és csak mondja a magáét. Félig rá figyelek, félig meg a teendőimre. A hús már sül a sütőben. Nyújtom a linzer tésztát, beleteszem a tepsibe, vastagon megkenem baracklekvárral, ráteszem a vékony tésztacsíkokból a rácsot, megkenem tojással és letakarom egy konyharuhával, hadd pihenjen, amíg szabad nem lesz a sütő.

Fellélegzek.

-          Megkínálhatom egy kávéval? – kérdem az öreget, aki azonnal válaszol, hogy az asszonyok is biztos innának.

Értem én, hogyne érteném. Egyébként is, a kávéfőzőm hatszemélyesnél kevesebb kávét még nem főzött, most sem fog.

-          Foglaljon helyet, Pali bácsi, pár perc múlva kész a kávé. Ha jól értem, amit mondott, akkor a gyerekeim a barátaikkal nyolcasban akartak szilveszterezni, ám Bözsi néni hangosnak tartotta a zenét és bekopogott hozzájuk, hogy legyenek tekintettel a szegény idős emberekre, akiknek egyetlen szórakozásuk a televízió, és még igazi ünnepi ételre sem telik nekik. Szót szó követett, és ennek az lett az eredménye, hogy éjjel tizenegykor, az épület előtt, összecsődítették az öregeket egy piknikre, melyhez az ételeket és az italokat a mi háztartásunkból biztosították. Így volt?

Az öreg e módon megfogalmazva már másként látja az eseményeket, s megszólalni sem mer, csak bólogat.

-          Ha jól tudom, maga Bözsi néninek csapja a szelet, ugye? Együtt főznek, közösen állják a cehhet. Azt is tudom, hogy Pali bácsi  a földszinten lakik,   naphosszat nézelődik a szoba ablakából és mindent lát. Azt is tudom, hogy egyik gyerekem sem egy szakács. Tehát valakiknek főzni kellett helyettük. És rendet rakni. Kitakarítani.

Közben lefőtt a kávé. Négyfelé osztottam.

-          Szóval, az én két jóhiszemű gyerekemet rá lehetett szedni. De engem nem. Maga volt az éceszgéber. Gyanítom, hogy átjáróház volt a lakásunk. Az sem baj. Jól tudom, hogy vállalati jogtanácsosként ment nyugdíjba?  Ha bármi eltűnt a lakásunkból, kénytelen leszek rendőrségi feljelentést tenni. Ugye, megérti, Pali bácsi? Menjünk, viszem a kávét. Jól esik egy erős fekete.

Szedlacsekné már a második rúd rétesből vág újabb szeletet, Bözsi néni pedig a túrós táskából lakmározik. Egyenek csak, elvégre újév van.

Felváltva kínálgatjuk az öreget is, de nem kér, csak fancsali arccal kortyolgatja a kávéját.

Kinn már sötétedik, amikor elmennek.

Megsül a hús, kisül a sütemény, elmosogatok, kiteregetem a második adag mosott ruhát, már csak a vendégek után kell rendet tennem. Leszedem a tányérokat, helyre teszem a székeket az ebédlőben, amikor leesik valami az egyik székről.

Most érzem csak, hogy mennyire fáradt vagyok, amikor le kell hajolnom érte.

Jaj, hát ez egy arany zsebóra, olyan, mint a férjemé, amit a keresztapjától kapott a tizennyolcadik születésnapjára. Biztosan a Pali bácsié lehet. Majd visszaadom neki, ha megyek az anyósomékhoz.

Összekészítem a csomagot, amit magammal viszek és megyek tusolni.

Nem vagyok különb Dezsőnél, én sem tudom, mit vegyek fel. Kinyitom a szekrényt és tanácstalanul nézegetem a ruhatáram. Pár percre leülök, bekapcsolom a televíziót.

Érdekes, mintha az üveges tároló szekrény ajtaja nem passzolna. Abban van az én porcelán figura gyűjteményem, meg a Dezső aranyórája is.  A második polcon. De most nincs ott. Az ebédlőasztalon van.

Cseng a telefonom, a lányom hív.

-          Szervusz, anya. Mikor indulsz? Mindent rendben találtál?

Hangjából átsüt az izgatottság.

-          Szervusz, Dorka. Semmi sincs rendben. Majd megbeszéljük. Fél óra múlva ott vagyok.

Visszateszem az arany zsebórát a helyére.

Sűrű, nagy pelyhekben hull a hó.

Még meleg a sült hús és a sütemény is, amikor beteszem a kocsi csomagtartójába.

Holnap beszélnem kell a gyerekeimmel.  Túl jóhiszeműek.

Dezsőnek is meg kell mondanom, hová lett az italgyűjteménye.

Nyugi, Margó, nyugtatom magam, síkos az út, vigyázz a vezetéssel. Még dolgod van a világban. Ott a két egyetemista gyereked, akiket még fel kell készítened az életre.

A szélvédőt beteríti a hó. Nagyobb fordulatra kapcsolom az ablaktörlőt, hogy lássak is.

bélyegkép: saját fotó