Csak egyszer találkoztam ezzel a tüneményes kutyussal, kb. egy évvel ezelőtt, amikor a Tormay-kör meghívására otthonukban fogadtak engem is, mint még jó néhány lelkes Tormay Cécile rajongót.

A kutyát a nappaliban egy fotelokkal elkerített részen láttam meg, és mentem oda hozzá egy símogatásra. Mondták a háziak, hogy nem bánt senkit, de termeténél fogva kényelmetlen lehet azok számára, akik nincsenek oda a kutyákért. Na, én nem tartozom ehhez a kategóriához, sőt…

Kutya nélkül szinte elképzelhetetlen számomra a teljes család, felnőtt korom óta mindig volt kutyám, most is van.

Az viszont tényleg szomorú, ha egy ilyen családtag kutya elpusztul.

Tegnap kaptam egy levelet Évától – a Tormay-kör elnökétől – hogy a 13 és fél éves terrier elhunyt. Nagyon szomorú a család, ami érthető, velük érzek, mint barát és kutyabarát.

Egy évvel ezelőtt is kezelték már az idősödő kutyát különféle bajok miatt, főleg az ízületek koptak el őnála is – ahogy az öregedő embereknél is ez az általános helyzet – és kapott masszázst, ultrahang kezelést, meg még ki tudja mi mindent, de az időt nem tudja megállítani az állatorvos sem, így most letelt ennek a bájos jószágnak az ideje, és elköltözött az égi mezőkre, ahol nem fáj többé a járkálás, futkározás, nem kell aggódni, hogy nem éri utól a labdát…

A kertben – ahol éveken át annyit játszott, és ahol őrködött – temették el.

“Csak egy kutya” – legyintenek azok az emberek, akiknek soha nem volt kutyájuk – de mi, kutyabarátok tudjuk, hogy mivel jár szeretett kutyusunk elvesztése. Emlékszem, hogy Lottikánk távozása után három napig folyamatosan, utána pedig elő- előtörően zokogtam, sőt férjem is sírt. Elképzelem, ahogy Éváéknál is milyen szomorú lehet most az advent.

Holnap Szenteste, karácsonyfát állítanak és talán már megvették a karácsonyi ajándékot házikedvencük számára is… Ha az előkerül a csomagoláskor, az bizony újabb ok lesz a szomorúságra, ahogy annak idején én is elajándékoztam Lotti kedves játékait, sétához használt kellékeit, elegáns nyakörvét, pórázát, mert azt hüppögtem, hogy soha többé nem lesz kutyánk… Egy évig nem is került kutya a házhoz, aztán megláttam Bonifácot és éreztem, hogy ő talán betöltheti azt a szörnyű űrt, ami a lelkemben támadt Lotti elvesztésével. Majdnem sikerült neki, de Lottira azóta is nagy szeretettel gondolok, és hiszem, hogy a kutyamenyországban boldog végre, nem húzza a lábát, nem gyötrődik a lépcsőmászáskor, és lelkesen labdázik a többi kutyussal…

Talán már összeismerkedett ezzel a helyes terrier fiúval is, aki most érkezett…

Gondoljunk együttérzéssel mindazokra, akik házikedvenceik elvesztése miatt ülnek szomorúan a karácsonyi asztalnál!