A kék szemű, hatalmas hófehér szakállú öregúr kedvtelve üldögélt egy felhő szélén, elégedetten nézte az alatta pirosló tetőket, és a pántlikányi kék csíkot, a Gerjét.
1950 májusa volt. Illatos, színekkel, hangokkal, és szívet repesztő hatalmas érzésekkel teli május. Szerette az alatta elterülő falu látványát, szerette az ott élő dolgos és szerény embereket is.

Több száz éve svábok lakták Ceglédbercelt. Szabályos, nyílegyenes főutcája, takaros házai és a temető csodaszép svábkeresztjei elárulták származásukat.
Amikor a háború végén jóvátételi munkára, oroszországi „málenkíj robotra” vitték a magyarországi németeket, ez a falu csaknem kiürült. Vitték, aki itthon volt. Asszonyokat, és szinte gyermeknyi lánykákat és fiúkat.
A kegyetlen orosz tél, a bányában végzett nehéz munka, és a nélkülözéssel teli évek alatt sok berceli vesztette el életkedvét, így a betegségek könnyen végeztek velük. Őket hiába várta itthon kicsi gyermek és fogságból hazatért férj. Jeltelen sírokban nyugszanak Novidombász fekete földjében.

Amikor rájuk emlékezett az Öreg, gyémántnyi cseppek hullottak szeméből. Lent pedig, eleredt a langyos, éltető, tavaszi eső.

Bealkonyodott, csitult a madárdal, fészket kerestek, fiókát etettek a madarak, a mezőt átszelő Gerje partján megszólalt a békaszerenád, a koppanó esőcseppek pedig tisztára mosták a fák levelét, és az emlékektől fáradt lelkű emberek gondolatait.

Két ember üldögélt kéz a kézben, a csillagok alatt. Az asszony, soványsága ellenére is gyönyörű volt, a férfi, ámuló szemmel csodálta finom arcélét, égkék szemét. Nem régen házasodtak. Mindketten a pokolból tértek vissza. Az asszony málenkíj robotról, a férfi pedig hadifogságból.
Liszit, az asszonyt kislánya várta, akit az orosz fogság idején szülei és itthon maradt testvére nevelt. Férjét a tüdőbaj még a háború előtt elvitte.
Franci egyik szemét a hadifogság idején orosz suhancok kővel megdobták. Nem lehetett megmenteni. A fogságból hazatérve nem volt hová mennie. Szüleit, mert német nemzetiségűnek vallották magukat összeíráskor, 30 kilónyi motyóval Németországba telepítették. Házukba szlovákiai magyarokat költöztettek, akik nem adtak helyet a fogságból hazatérő négy testvérnek. Kegyelemkenyéren, rokonok fedele alatt kezdték nulláról az életet.
Francinak szerencséje volt. Az özvegy Liszivel összeházasodva otthonra lelt. Az asszony kislánya pedig apjaként szerette, tisztelte első perctől fogva.

Az Öreg szeretettel legeltette szemét a kedves látványon. Derűjét nem zavarta meg a körülötte kergetőző kicsi angyalok csivitelése sem. Az egyik angyalka, a legpajkosabb, megbotlott az Öreg kinyújtott lábában, és csaknem lepottyant a felhőről. Megszeppent képét látva az ölébe vette, és megmutatta a földet, ahová csaknem leesett. A csepp angyal kíváncsian nyújtózott, hogy jobban lásson, és a holdsugár fényében észrevette ott lent a mélyben a kedves párt.
- Tetszenek? – érdeklődött megmentője.
- Nagyon… - suttogta a kicsi száj.
- Mennél?
A válasz gyorsabban jött, mint ahogy az Öreg remélte.
- Igen! Igen! Igen! – hadarta a megkérdezett.
- Nem lesz könnyű…
- Ha segítesz, menni fog! Indulhatok?
- Váááárj! Hallgasd meg a sorsodat. Már nem fiatalok, akiket szüleidnek szeretnél. Hamar elveszíted majd Őket... Mondjam tovább?
- … Szeretném.
- Szépséges gyermekkort kapsz, olyan szépet, mint amilyent csak kevesen kapnak. De a felnőttkorod tele lesz fájdalommal, veszteségekkel, akadályokkal. Mindig a végletek találnak meg, események, személyek formájában. Sokszor döntesz majd rosszul, és sokszor kezded az egészet újra. Még mindig mennél?
- Igen. Látod a szemüket? Kék ragyogásuk nem ereszt. Vágynak rám. Rám vágynak! Megyek!
- Rendben… Kapsz majd segítőket, hogy kibírd. Jó testvért, hogy ne légy olyan árva… Kicsi gyermeket, egy fiút, akit nagyon fogsz szeretni, és akitől nagyon sok szeretet kapsz majd. És kapsz hivatást, szépet, de keményen kell dolgoznod, mert nehezen éltek meg abból, amit keresel.
- És a férjem?
- Férjeid! Nem lesz jó az első házasságod, és nem lesz szerencsés a második sem. Többet élsz majd egyedül, mint házasságban. Már nem leszel fiatal, amikor az első szerelmed újra felbukkan. Ő lesz a kikötő… Vele élsz, míg érted nem megy a révész. Nos?
- Megölelhetlek búcsúzóul?
- Gyere, Teee… Jó utat, életet!

De az angyalka ezt már nem hallotta. Száguldott a cserepes házak, az illatos föld felé.
Azok ott ketten, kéz a kézben mentek be a házba. Megágyaztak, és összebújtak.
A reggeli napfény elpirult örömében, ahogy hármójukat megpillantotta...


A következő év februárjában születtem meg, hogy küldetésemet véghezvigyem.
Gyermekkorom szebb volt, mint reméltem, nővérem igyekszik pótolni korán elvesztett szüleimet, és ma már az első szerelmemmel élek. Fiam mellé hozott Ő is egy másikat!
Néha, esős napsütésben a szivárvány alatt találkozhatok a szüleimmel.
Küldetésem tart még…, élni segítek másoknak.
Köszönöm Uram!

Sági Erzsébet

A kép engem ábrázol egy évesen