2012.12.13. 19:03, miner
Egy festőállványon a világ,
kezemben az ecset és elkezdem.
Adok hozzá némi tintát
és a színek sötétednek előttem.
Főleg a háttérhez fontos, némi tisztaság,
mert ami távoli, abban lenyugszik a nap,
de itt közelben, ő a mi élő lámpánk.
Nagy, széles az ecsetem, amely alatt
vidám lesz a tél, fákat ringató,
és én rád gondolok, s már festem
a szemed, csak ne legyen könnyhullató.
Festem a szád, a mosolyod édesem
és belefestem magamat is rejtetten.
Jövök a képbe s te látsz öntudatlan,
kinyújtod a kezed, s megfogsz hírtelen..
Ó, te vagy az, mondod, és e pillanatban
megáll a nap az ég tetején annyira fényesen,
mint amilyen kell egy igazi találkozáshoz.
Amikor nézem művem, azt képzelem
csak picit odébb, ott ahol te vagy.
Azt képzelem hogy én már máshol élek,
ott ahol a nyugtalanság messze száll
és eljön a várva várt béke ideje,
miközben tavaszias lett a táj,
megyek melletted, s nézem a jövőt,
amit megfestettem neked....
Boris Vanessza képe
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
Szép érzelmekkel teli versed köszönöm. Mindig értem és "érzem " soraidat. Jól írsz Miklós!