Azok a bizonyos nehéz idők

Azoknak, akik rendszeres újságolvasók, bizonyára feltűnt már, hogy nem múlik el nap, hogy ne derülni ki valakiről az ügynökmúltja. Lassan már sikk lesz a sárdobálás, az ún. időzített lejáratás, vájkálás mások múltjában. Na, nem mintha a bűnösöket pártolni, vagy bújtatni kellene! De biztos, hogy az igazi bűnösökről beszélünk? Mert a valódi bűnösök, az egykori vallatók, vérbírák, akik több száz ártatlant kínoztak, küldtek a halálba, ma is jólétben, háborítatlan élnek közöttünk. Jó lenne, ha egyszer minden érintett megtenné a maga vallomását, és akkor végérvényesen lezárhatnánk a múltat.
Mielőtt még bárki is a cipőfűzőjét kezdené babrálni, hogy utána járjon viselt dolgaimnak, jelzem, ne tegye. Ezennel önként tárom fel mindazt, amit „elkövettem” és teszem ezt abban a reményben, hogy talán mások is követni fognak. Tudom, hogy már az első sor is mosakodásnak fog tűnni, de kérem, olvassák végig. Nem véletlenül nevezték ezt nehéz időknek. Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy – bármennyire is hihetetlen –, teljesen ártatlan vagyok. Nem követtem el semmit, amiért a törvény előtt felelősségre vontak, vagy vonhattak volna. Ami az ún. nehéz időket illeti, arra részleteiben is ki fogok térni. Természetesen engem is megpróbáltak rábírni olyan cselekmények elkövetésének beismerésére, vállalására, amelyeket soha nem követtem el, de nem írtam alá, dacára, hogy tisztában voltam annak következményeivel. Hogy bátor voltam? Nem, dehogy, nagyon is féltem. Tudom, könnyű lenne így utólag a nagy ellenálló szerepében tetszelegni, de erről szó sem volt.
Akkoriban minden érdeklődésemet a természettudományok felé fordítottam – na, ez sem volt éppen veszélytelen vállalkozás –, melynek fókuszában a hártyáslábúak, ezen belül is a békafélék álltak. Mielőtt még bárki fitymálódva félrehúzná a száját, szeretném emlékeztetni arra, hogy nem véletlenül nevezték ezt nehéz időknek. Könnyen megeshetett ugyanis, hogy az ember fiát megvádolták a kommunista államhatalom megdöntésére irányuló szervezkedéssel, a fasiszta restauráció vádjával, és ehhez olykor elég volt, akár egy ilyen kis rút béka is. Na, jó ezt a rút szót visszavonom. És erről a kis békáról, ha nagyon akarták, hamar bebizonyíthatták volna, hogy angol titkosügynökök dobták le, sőt még az is megtörténhetett volna, hogy a monarchia visszaállítására irányuló cselekedetek tárgyi bizonyítékát látják benne. Mert ugye elég egy nyálas, cuppanós puszi, és máris aktivizáltuk a békát, mely azonnal átváltozik egy trónkövetelővé, és akkor még nem beszéltünk a fekete mágiáról, mert bizony a reakció mindenre képes! Mi van, ha ennek a titkon génkezelt békának a felhasználásával akarnak olyan főzetet készíteni, mely alkalmas pártunk és kormányunk tagjainak, szeretett vezéreink életének kioltására? Szóval, veszélyes korban éltünk. Talán ebből érezhettem meg valamit, amikor egy árnyékban meglapuló békát figyeltem meg. Akkor, amikor úgy érezte, hogy látókörömön kívülre került, ugrálni kezdett. Ugrált a béka! Értik ezt? 1957-et írtunk és a béka ugrált! Nem volt semmi veszélyérzete. Ekkor elkövettem valamit, amit ma már nem tennék meg. Néhány feléje hajított kaviccsal próbáltam meg jelenlétemre figyelmeztetni, és ez azonnal hatott. Rögtön meglapult, ami arra engedett következtetni, hogy ez a parányi jószág kiváló megfigyelőképességekkel rendelkezik. Pontosan úgy reagált, mint az emberek. Szóval éreztem én, hogy itt valami nem gömbölyű, csak azt nem tudtam még biztosan, hogy mi az. Ez a látszólag jelentéktelen, a béka ellen irányuló cselekedetem persze még nem jelentette a diktatúra melletti kiállásomat.
Ami a beszervezésemre vonatkozó körülményeket illeti, nos, egészen ártatlannak indult. A dolog úgy kezdődött, hogy az udvarunk egyik lakója, K. Eszter, aki bejáratos volt az öreg grófnő kényszerlakhelyül kijelölt szoba-konyhás lakásába, egy ízben magával csábított. Nem kellett sok hozzá! Én valami nagy kaland reményében szívdobogva követtem, mit sem sejtve annak következményeiről. Az öreg grófnő süteménnyel és igazi kakaóval (!) kínált minket, ami nagy szó volt akkoriban – ma sem tudom, hogy honnan szerezte –, és pár percre magunkra hagyott a szobában. Eszter ekkor élte ki kutatószenvedélyét, és nem feltételezem, hogy kompromittáló anyagokat keresett, vagy kívánt volna elhelyezni. Ez utóbbi egyébként mindennapos gyakorlat volt a rendszer kiszolgálói részéről. Mindenesetre nagy igyekezetében összetört egy muzeális értékű vázát, mely túlélte a világháborúkat és az azt követő zabrálásokat is. Ekkor környékezett meg Eszter azzal a gondolattal, hogy jobb lenne, ha magamra vállalnám a váza összetörésével járó hercehurcát, miután büntetlen előéletem és fiatal korom miatt enyhébben bírálnák el cselekedeteimet. „Cselekedeteimet” – fogalmazott –, amit el sem követtem. Igazságérzetem háborgott és hevesen csapott össze érzelmeimmel, melyek viszont Eszter pártjára próbáltak állítani. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy átvállaljam. Nem akartam elveszíteni a grófné szeretetét, ugyanakkor tudtam, hogy ezek után Eszternek végleg búcsút mondhatok. Hiába vetette be minden női báját, hajthatatlan maradtam.
Soha nem felejtem el, ahogy ott állt előttem hosszú szőke hajával, csenevész, alultáplált teste szinte reszketett. A váza összetört, Esztert elveszítettem, az öreg grófnő már nem hívott be többet. Teljesen magamra maradtam. Visszahúzódtam és meglapultam, ahogy akkor mindenki, és reggelente csak lopva figyeltem a függöny mögül, ahogy Eszter kis táskájával elindul, és irigyeltem, hogy ő már iskolás.

Rend a lelke mindennek

Korán volt még. A bárban lévő asztaloknál csak néhány szállóvendég foglalt helyet. Az új recepciós fürkésző pillantásokkal figyelte őket, majd az italos pulton, egy mások számára talán jelentéktelen, de neki valamiért mégis csak szemet szúró kis foltot pillantott meg. Azonnal elővarázsolt egy vegyszerekkel megrakott rekeszt, majd valami furcsa szert spriccelt a pultra, és egy puha, ám gyanús külsejű ronggyal törölgetni kezdte. Megroggyantotta térdeit, lejjebb ereszkedett, rézsút fordította a fejét, és úgy pásztázta végig a márványerezetű borítást. A pult felülete fényes volt, a recepciós arca elégedettséget tükrözött. Mögötte, mint valami óriási díszlet, a bár italválasztékát felvonultató polc adta a hátteret.
Egy új vendég lépett a bárba; láthatóan megviselte az éjszaka. Egyenesen a pult felé tartott és lehuppant a bárszékre. Kabátja lecsüngött, ültében szétnyílt, és látni engedte a Dunántúli-dombvidékhez kísértetiesen hasonló, előre meredő domborulatot.
– Két deci vöröset kérek – rebegte alig hallhatóan, miközben fejét fel sem emelte.
– És mi lenne az a vörös? Már csak a pontosítás végett kérdezem.
– Vörösbort kérek.
– Vörösbort. Reggel nyolckor. Jól meggondolta ezt, uram? – kérdezte a recepciós, aki egyben a pultos feladatait is ellátta.
A rendelésére érkezett reakció váratlanul érte a vendéget. Arcán hirtelen tovább mélyültek a ráncok.
– Igen, két deci vöröset kértem – erősítette meg rendelését határozott hangon.
– Uram, kötelességemnek érzem figyelmeztetni, hogy ennek az italféleségnek a reggeli fogyasztása kifejezetten káros a szervezet számára.
Talán csak kevesen tudják, hogy ennek a látszólag kiváló ízélményt nyújtó vörösbornak a csersavtartalma megegyezik a gyomorsav pH-értékével. Nem véletlenül ajánlott az étkezés utáni fogyasztása, különösen a vörös húsok esetében.
– Jó, nézze, én fáradt vagyok ehhez, tudja mit, adjon egy törkölypálinkát.
– Igazán nem szeretnék kötekedni, de az italfogyasztási szokásoknak ellent mond, hogy valaki kora reggel pálinkázzon. Ezt a fajtát inkább étkezés előtt ún. starterként, más szóval étvágyserkentőként szokás fogyasztani.
– Maga most szórakozik velem? – csattant fel a vendég hangja, miközben ültében felegyenesedett és félárbocra ereszkedett szemhéjai közül villámokat szórt a pillantása a jól lakott napközisre hasonlító pultos fiúra.
– Már megbocsásson, de én ezt úgy értékelem, hogy ön kétségbe vonja a szavahihetőségemet!
– Na, idefigyeljen, jóember! Nem tartok igényt a tanácsaira, a maga dolga az, hogy kiszolgáljon! Kérem azt a kurva törkölypálinkát! – ordította, miközben ökölberándult kezén kisimultak az erek.
A pultos kelletlenül nyúlt a palack után, színültig töltötte a mérőeszközt, és már öntötte
volna az italt a kikészített pohárba, amikor hidegen csattant a vendég hangja.
– Várjon, várjon! Az whiskys pohár. Ne abba töltse! Ott van maga mögött a polcon az a kicsi talpas pohár, abba mérje bele. Az való a pálinkához.
– Uram! Én ebben szoktam a pálinkát felszolgálni. Kérem, ne zavarjon a munkámban, és ne kötekedjen velem!
– Nézze, fiatalember! Maga még spárgán húzta a kakaósdobozt a homokozóban, amikor én már ezt a pultot koptattam. Ebből a nedűből pedig már annyit megittam itt, hogy abban egy repülőgép-anyahajó is megfordulna, úgy hogy megkérem, ne vitatkozzon velem!
A pultos kelletlenül fordult meg és már nyúlt a pohár után, amikor megcsörrent a telefon. Pohár és telefon. A kettő már sok(k) volt egyszerre. A mozdulat megrekedt a levegőben, majd egy pillanatnyi töprengés után hősünk a telefont választotta. Miután a beszélgetéssel végzett, leült szemben a vendéggel.
– Kapom azt a kurva pálinkát, vagy még melengeti egy kicsit a tojásait?
– Igen, igen, máris adom – mondta, és zavarában leverte a polcról az egymásra rakott borospoharakat.
– Fizetem is mindjárt, mennyi lesz az?
– Ötszáz forint – vetette oda a pultos kivörösödött arccal.
A vendég egy ezer forintos címletű bankjegyet tett a pultra, majd az italát egyetlen mozdulattal engedte le a gigáján és ettől láthatóan megenyhültek a vonásai.
– Tudja mit? Kérek még egy ásványvizet is! – tette hozzá pillanatokkal később.
– Uram, épp a visszajárót számolom – mondta a pultos határozott hangon, és nyomatékul még odamutatta a kis elektronikus kalkulátort. – Most kezdhetem az egészet elölről! És milyen legyen az az ásványvíz? Szénsavas vagy szénsavmentes? Mert gondolom, az sem mindegy.
Az asztaloknál helyet foglaló vendégek mélyen belefúrták tekintetüket söröspoharaikba,
míg mások mielőbbi távozásukat fontolgatták.
– Szén-sa-vas – tagolta ingerültséggel a hangjában. – Szénsavasat kérek.
– És nem lehetett volna mindezt egyben rendelni? Mert ezzel mindkettőnk dolgát leegyszerűsíthettük volna. Most megint kezdhetek mindent elölről. Az további háromszáz forint lesz. Rögtön adom a vizet, csak most újra kell számolnom a visszajárót.
Aztán ismét elővette a kalkulátort hunyorogva nézte a számokat, majd a pénzt tartalmazó műanyagrekeszt a pultra tette.
– Ne haragudjon uram, de nem szeretnék más pénzéhez nyúlni, kérem, vegye ki a visszajárót. Kétszáz forint lesz.
A vendég meglepődött, arca csodálkozást és némi zavart tükrözött, majd bizonytalan mozdulattal az aprópénzt tartalmazó rekeszbe nyúlt, kivette a visszajárót, és sietve távozott.
A pultos összesöpörte az üvegszilánkokat, majd visszahúzódott a pult fedezékébe, és bal szemöldökét kissé megemelve kritikus pillantásokkal kezdte szemlélni az asztalok mellett meglapuló vendégeket…

forrás: http://szorosko.eu/2012/12/botz-domonkos/#more-2251