A karácsonyfa alá számom. Kívánva kellemes, áldott ünnepeket minden tárogatós társamnak. Köszönöm Gizuskának Vicuskának, hogy hisznek bennem. Tisztelettel Miklós barátomnak, egész évben végzett munkájáért. 

 

A kóborkutya karácsonya

 

 

1

 

 

Az út szélén szalad, hosszú nyelvét nyújtva,

földet szimatolva, hangosan csaholva.

Megáll, előre néz, hegyezi két fülét.

Farkát leereszti, úgy kémlel szerte – szét.

Újra megiramodik, és ismét csahol.

Ritmust dobol a lába, szinte zakatol.

Akár lomha gőzgép, mikor gurulni kezd.

Űzi, hajtja, sodorja őt a lendület.

 

Elhagyva a várost, a földúton üget.

Liheg, zihál, fújtat, kutatva, tekereg.

Rég óta csatangol, és elfáradhatott.

Hasa laposan, horpadt, ráncos és aszott.

Hosszú hegyes orrát, a fűbe fúrja most.

Szimatolva bóklászol, érezve szagot.

Szájával valamit fog, égbe emeli!

Hatalmasat prüszkölve, mit lelt, leteszi.

 

Egy szikkadt kenyérszelet, régen ott lehet.

Lakodalmat tart rajta, egy hangya sereg.

Elillant a násznép, egy pillanat alatt.

Néhány óvatlan volt, túl sokáig maradt.

Hívatlanok lettek, koncot nem adva ők,

légbe pörögve hagyták el a menyegzőt.

Jussát elfogyasztja, nem volt csak egy falat.

Az avarba rejtve éri, az alkonyat.

 

Álmai elhagyták, nyugvásra nincs idő.

Aprókat szunnyad, alszik, esik az eső.

Kövér cseppek peregnek, hallgat, mint a sír.

Vonyít, nyikkan egy aprót, mint ki csendben sír.

Lábát görbén tartja, épp csak ránehezed,

legkisebb zajra, neszre, iramodni kezd.

Ismét az erdő szélén, leheveredik.

Újra alszik egy aprót, úgy vár reggelig.

 

Bíborban kel a hajnal, a nap ráköszön.

Kristályként csillan a fákon, hűs vízözön.

Fázósan kel a fűből, négy lábára áll.

A csontjai ropognak, megrázza magát.

Kegyetlen úr az éhség, kínzó, mardosó.

Arra indul, hol sejti, lesz ennivaló.

Alszik, csendes a város, néptelen az út.

Eléri a házsort, talál egy tárt kaput.

 

Két szárnya nyitva ásít, mit udvarra tát.

Baromfi kórus kántál, magzáporra vár.

Hosszan fürkész, töpreng, íjként hajlik, feszül.

Gátlást old a szükség, nyílvesszőként repül!

Szétfut a bámész nép, hangosan kiabál.

Nem velük törődik, a vályúnál megáll.

A disznóhoz társul, moslékot lefetyel.

Nem bánja, legyen bármi, nem is rág, csak nyel.

 

Orra a lébe túr, a sűrűben halász,

Mikor kijön a gazda, s hangosan kiált.

Ugrik, száguld, siet, sebesen menekül!

Valami eltalálja, nagyot penderül.

Megy, ahogy bírja a lába, ereje fogy.

Elérve a csalitost, már csak vánszorog.

Sántít, vonszolja testét, cserjébe lapul.

Törve a hátsó lába, s vére földre hull.

 

Oldalán mély seb tátong, lüktetve sajog.

Bordái kilátszanak, nehezen szuszog.

Fejét lábához hajtja, lehunyja szemét.

Érdes nyelvét öltve, nyalogatja sebét.

Széltől jajgat az erdő, susog a levél.

Az öreg fűz nyikorog, hajlong, földig ér.

Fúj még néhány mélyet, nyújtóz, végig terül.

Fülét fűbe ejtve, csendben elszenderül.

 

Az erdőt járta az nap, a végére ért.

Újra vállára vette töltött fegyverét.

Társa a drótszőrű vizsla, ki véle volt.

Kísérte vígan csaholva, még bandukolt.

De lám, most kettőt vakkant, előre szaladt.

Megállt, a csalitos szélén, várt, ott maradt.

A vadászra, sandított, újra ugatott.

Kurta farka járt, a cserjében kutatott.

 

A vadász lemaradva, erre felfigyelt.

Hiszen az eb, jelzett, és erre ő ügyelt.

Tudta, amikor megáll, annak oka van.

Irányba fordult, s odaért hamarosan.

Szegény, nyomorult pára, erre felijedt.

Iszkolna el messze, ha tudna még ilyet.

Lába az égnek áll, kaparja a semmit.

Mint ki égbe üvölt, segíts Uram, ennyit!

 

folytatás következik

Admin fotó

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés