Épphogy az álompor elérte a szempillámat, megdöbbentő képet láttam. Álommanó egy üres hombárhoz vezetett.  A léceken beszűrődő parányi fényben megláttam, amint az összetépett papírlapok között szellőgyerekek játszottak önfeledten. Az egyik fecnin felfedeztem egy nevet. A nevet! Annak az embernek a nevét, akire valamikor áldást kértem, akiben feltétel nélkül megbíztam, aki árulásaival segített tönkretenni a munkám. Annak a nevét, akiben óriásit csalódtam…

Körbejártam a különös építményt az ajtót keresve, ahol bejuthatnék, és megszerezhetném a névvel ellátott papírt. Sehol egy ajtó. Szellőcskéknek hiába kiabáltam, elmerültek a fogócskában, s akkorákat kacagtak jókedvükben, hogy nem hallották meg a szavam. Üresnek tűnt a bírtok, csak a vén eperfa bólogatott felém a ház előtt elterülve. Alatta,korhadtan a valamikor szebb időket megélt-, öreg pad kínálta magát pihenésre. A nap éltető sugaraival ölelte át a kihalt táj egyetlen élő fáját. A régi ház zsalugátereinek meleg barna színe rég megkopott, nem sok maradt belőle az utókornak. A fehérre meszelt ház, szürkére váltott ruháját is kikezdte az idő, mállott a vakolat. Tehetetlenül szemléltem a kilátástalan helyzetem. Indulni készültem, amikor az egyik szellőgyerek pajkosan megsimogatta az arcom, és lábam elé sodorta a cédulát. Szememhez emelve, sehogy sem értettem, mit keres mellete még egy szó: "karma".

Mielőtt elindultam, csikorgást hallottam, egy pillantást vetettem a hangfelé fordulva. Az egyik zsalugáter résnyire megnyílt, egy asszony nézett velem farkasszemet. Alig ismertem rá, viaszszerű arcából, csak a beesett szemgödör alatti arccsont emelkedett ki. Mindig rendezett hajkoronája eltűnt, megkopaszodott. Éreztem, tudtam, bajban van, tudtam, segítenem kell! Amikor a nevén szólítottam, az ablak becsukódott. Rohantam az ajtóhoz, hiába dörömböltem, zörögtem, rúgtam, szólongattam. Vártam ott egy darabig, hogy meddig nem tudom, mikor elindultam a nap már jócskán nyugaton járt.

Minél messzebb jutottam a kietlen tájtól, a félelmetes háztól, annál szebb lett a táj. Bokrok, virágok, fák között vezetett az utam. Egyszer csak furcsa morajra lettem figyelmes. Balra néztem nem láttam semmit, jobbra néztem, hát mit ad Isten, egy kispatak futott mellettem. Kristálytiszta vízében vidáman kavicsot görgetett, mindkét partján fűzfaágak bólogattak, köszöntötték az arra járót. Az út végén megpillantom a házunkat, megnyugodtam, hazaértem. Kezemben a kulccsal, nyitom a kovácsoltvas kaput. Aranyszőrű kutyánk vidáman rohant felém…

Eddig tartott az álmom.

Nyugodtan ébredtem, kinyitottam a tenyerem kerestem a fecnit. Üres volt. Nem volt mit elégetni…

 Meggyújtottam egy gyertyát, és elmondtam érte egy imát...

kép: Boris Vanessza alkotása