Karácsonyi történetek

KARÁCSONY 1944

Már október óta írogatom a cikket gondolatban autózás közben, hogy mit is hozott nekünk 1944, és az akkori karácsony.
Visszalépek az iskola év végére, akkor történhetett, első elemista voltam, és bejött az osztályba két hasonló korú kis pajeszos gyerek, és a tanító néni mondta, hogy búcsúzni szeretnének a gyerekek. Elénekelték az Erdő. erdő, erdő.... cukorjegyet adnék annak a madárnak... Mi mit sem értettünk ebből, megtapsoltuk, Ők mentek osztályról osztályra. A további sorsukról nem tudni.  Az volt a szerencsés, aki elbújt otthon, senki nem jelentette fel őket.
A szövetségesek bombáztak bennünket, nem volt elég, hogy a németek a Gestapo ellenőrzése alá helyezték a gyárakat, amelyek, hadianyag gyártást végeztek.
Lőszerraktárt akartak csinálni a Budapest Bábaképző Intézetből, a  kiürítés egy napot késett, de már árulás folytán tudtak a szövetségesek a lőszerraktárról, a célpontot bomba telitalálat érte, egyetlen ápolónő maradt életben, a szülőanyák, a főorvos dr. Kriszt József 32 évesen halt meg.
Nagytáborba csak azért is!! Volt a Magyar Cserkész újság fedőlapján egy sátorból kiugró kiscserkésszel.
Az idősebb cserkészvezetők mind katonák voltak, a magyarkanizsai, zentai, és adai csapatok Adán közösen nagytáboroztak. A honvéd határőrök titokban, nagy körben éjjel őrködtek, nem ok nélkül. Egyik nap, éjfél után az egy órai őrségváltás után, hatalmas dörrenés ébresztette fel a tábort.  A honvédek lelőtték a Tiszán átúszott szerbet, aki géppuskával, és a testén keresztbe vetve rengeteg munícióvak közeledett a táborhoz.  Nem kell hozzá nagy fantázia miért....
A vakációban a Nagyanyáméknál voltunk a bátyámmal Újvidéken. Emlékszem, hogy a német katonák énekelve masíroztak valahová, amikor Nagyanyámmal a szokásos esti sétánkon voltunk, a kávéházi teraszon szólt a zene, Minden elmúlik egyszer...
Iskola év kezdetre, már közeledett a front, a második osztályos tanító néni elmenekült, másik iskolába kerültünk . Bánátból hallatszott a lövöldözés, kofferrel szaladó asszonyt láttam, miközben Édesanyám beterelt bennünket az utcáról. Német katonák ugráltak fel a pótkocsis teherautóra, „no, majd megmutatják ezek az oroszoknak” mondta Nagyanyám, sejtelme sem volt, hogy ezek útászok voltak, és menekültek. Édesapám a Légvédelmi őrs parancsnoka volt, októberben megszólalt a telefon: „Megyünk, Isten veletek”  Az oroszok éppen elhagyták a várost Martonos felé, amikor az őrs a Járáson keresztül távozott Szabadka felé.
Az oroszok nyomában feltűntek a szerbek újdonsült helyi partizánjai, főleg tízen évesek. Megkezdték összeszedni a magyarokat. Volt, akit figyelmeztettek jóindulatú helyi szerbek, hogy meneküljön, de ”én nem bántottam senkit, minek meneküljek”?  Nem gondolták, nem is tudhatták, hogy nem ezen az alapon szedik össze a magyarokat, hogy bántott-e valakit a „megszállás alatt.” Katonai diktatúrát vezettek be, és a „fasisztákkal való kollaborálás vádjával tárgyalás nélkül előzetesen megkínozva gyilkoltak le, 4O OOO magyart. Október, november, december szedte a magyar áldozatokat.
Ilyen volt az ádventünk, Édesanyám szerzett karácsonyfát, ajándékok is voltak a fa alatt, és az esti imánk fohásza: Édes Jézuskám, segítsd haza Apukát...
A fát nem bontottuk le, hogy majd apánk meglássa milyen fánk volt, egészen húsvétig őriztük, hiába, és ez  már szokássá vált nálunk, hogy húsvét ellőttig minden évben megtartottuk a karácsonyfát, hogy lássa Édesapám.  Az 1944 évvel jelzett befőttek a legmagasabb polcra kerültek, hogy majd ha hazajön apátok, akkor bontjuk ki. Szegény befőttek egészen összeestek a sok várakozásban, mert nem volt meg az ok a feltálalásra.
Másoknak, akiknek az apját, a testvérét elvitték, karácsonyra már világos volt, hogy mi történt. Szomorú karácsonya volt ez a magyar népnek, a megszállt területeinket tombolt a vérengzés, Budapesten meg az ostrom.
Édesapám a budapesti telefonközpont leányait menekítette, hogy együtt legyen a hozzáértő csapat, ha a csodafegyvert bedobják a németek, és  vissza lehet majd térni. Egy dunántúli majorságba voltak karácsonykor elszállásolva. A raktárban volt liszt szalonna, és minden, kézigránáttal szokás ilyenkor halat fogni, elkészítették a karácsonyi ebédet, kalácsot sütöttek, és a velük tartó ezredes a családjával kis fenyőág mellett ünnepelt, amikor édesapám megérkezett az étellel. „Ezredes Úr alássan jelentem...  hagyja édes fiam... mi, már elvesztettük a háborút...mi, már el vagyunk veszve...mi, már csak azért megyünk előre, hogy ne az oroszoknál essünk fogságba.  Talán a szövetségeseknél jobb esélyünk lesz a megmaradásra. Magyarország elveszett, a németek becsaptak bennünket... és kicsordult a könnye ...
Másnap reggel édesapám a kútnál vizet húzott egy lavórba, és vitte, hogy megmosdik. Egy Spitzfayer  hirtelen felbukkant, géppuskával lőtte apámat, az egyik golyó a lavóron keresztül a lába közt a földbe, a következő golyó átlépte apámat, és mögötte csapódott a földbe.  Számunkra ez volt a kisded Jézuska legnagyobb ajándéka, hogy megóvta apánkat.
1944 magyar karácsonya talán a legszomorúbb karácsonya volt a magyarságnak.
A népirtás, a bosszúállás még ezzel nem ért véget. Rukovina tábornok csak januárban adta ki a parancsot, hogy meg kell szüntetni a kivégzéseket.
Gondoljunk azokra, akik az idei karácsonyon sem lehetnek együtt a szeretteikkel. A Temerini fiúk....

Vinczer S. Péter
 

kép:szlt.i-ről