2012.12.02. 19:55, miner
Egyszer, (kérem szépen nem figyelni!),
voltam én, mint egy, kis kíváncsi.
S elmentem arra ni, meg amarra is.
Hisz honnan is tudhattam volna máris,
hogy merre szerencsésebb?
Emlékszem, úgy volt, hogy el-elfáradtam,
s gondoltam, minek szaladni? Bandukoltam.
Egyszer csak hátulról megszólít valaki:
– Hová csavarogsz fiam? Azt szeretném tudni.
– Nem árulhatom el, – ráztam a fejem,
s meg se fordultam, meg se ijedtem,
nem voltam én olyan elkényeztetett.
– Na jó – mondta, – akkor bocsánat.
S ebben maradtunk, de a celeculámat
erősen megmarkoltam, nehogy már
kiragadja a kezemből az a hátsó víg futár.
S jót nevettem mikor besötétedett.
– Mit nevetsz? – kérdezte riadtan.-
Csak nem engem, ebben a ruhában?
Hátranéztem s még jobban röhögtem,
olyan vicces volt az a törpe, azt hittem
álmodom az egészet...
– Adjon isten jó estét a futár törpéknek -
– kaptam észbe végül és békítőleg
odanyújtottam a jobbomat. Bárcsak
ne tettem volna, (mondanám utólag.),
De már késő volt, mert az úgy elvitt
amoda le, egy barlangba, vagy mibe,
azt sem tudtam, hogy jöjjek ki belőle.
Azt mondta, ne félj, te fickó, meglátod,
hogy jó helyre hoztalak...
Hát meg is láttam, azt a sok fényes hátú
szentjánosbogarat. Tele volt a lyuk.
De jó is volt, legalább világítottak nekünk.
Én akkor bányász lettem, s kerestük
a gyémántokat, bizony nem hazudok.
Ez lesz a munkám, míg meg nem halok,
mondta a törpe és elment...
„Valakinek még itt kellene lenni, te” –
töprengtem munka közben elmerengve.
Telt-múlt az idő, és hiába mind kiabáltam,
hiába kopogtam, senkit nem találtam
abban a fekete lukban, senkit, ha mondom.
Végül rájöttem, ha a bogarakat megszólítom.
Beszélni kezdenek, vékony bogár hangokon
Szívesen elárulják nekem a törpe titkait.
(Ha én azt tudtam volna). Nosza, fülem kapuit
kinyitottam, s végig hallgattam türelmesen
minden bogarat ott a zöldes fényű veremben.
Akkor jöttem rá, hogy én már időhiányban,
sőt elmaradásban vagyok, ezért nem halogattam,
gyorsan elindultam kifelé azon a titkos folyosón,
melyet megmutattak nekem azok a szent bogarak.
Cipeltem magammal a gyémántokat.
Föl sem érek, a törpe már ott várt izgatottan.
Ki is nevetett, mert iszonyúan poros voltam.
– Igen, te röhögsz rajtam? – mérgelődtem harciasan.
– Vissza adom a kölcsönt, – felelte boldogan.
Bánom is én, gondoltam, csak a gyémántokat,
azt a sok nehéz követ megtarthatnám...
– Rendben, ügyes voltál, most már viheted a köveket,
de jól vigyázz, nehogy elejtsél egyet közülük, főleg
a kis köveket nehogy elpotyogtasd, mert az összes
értékét veszti. Nem fognak fényleni többé. Elmehetsz.
Mentem is, sőt szaladtam, hogy hazaérjek, s akkor
egyszer csak megpillantottam édesanyámat valahol
a ház előtt, elkezdetem szaladni és a köveket
mind szétszórtam a földre.
Volt nagy öröm, de később, miután könnyeim
az ingem ujjával letörülgettem, elmeséltem élményeim.
Elmondtam mily sok gyémántom volt, de már nincs egy se.
- Ne búsulj édes fiam – mondta édesanyám -
nem kell nekünk gyémánt, elég ha itt vagy a tanyán.
Akkor én elkezdtem vetkőzni, s mikor kigombolom
megfakult ingemet, hát egy kis kerek gyémánt az asztalon.
A szívem táján maradt meg épségben?
Vagy nem is, hisz ez édesanyám könnye a kezemben...
Ó, ha ezt tudtam volna, nem lettem volna bányász,
sem vándor, sem semmi se...
Hanem ott maradtam volna mellette, örökre.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
De ügyesen csőröd -csavarod a szót kedves Miklós! Öröm olvasni Téged! Köszönöm, hogy itt vagy nekünk, büszkék vagyunk Rád!