Az éjjeli szekrényen sértődötten kucorgok, mert ma reggel elveszi a kenyerem a gazdasszonyom, Aranka. Amint éppen dolgom végezném, mert én vagyok az óra, akinek ébreszteni kell a családot, vékony, hosszú, gondosan manikűrözött ujjával lenyomja a csörgőmet.
Szóval így állunk, már rám nem is lesz szüksége, ahogyan kidobott rajtam kívül mindent, amit otthonról hozott. Igaz, nagyon csinos, tiszta minden, az Ikeából származik a bútor, a szőnyeg, a lámpa, csak a festményeket vette a régiségboltban.

Modern ez az egyszemélyes kis lakás, de túlságosan csendes. Aranka kipattan az ágyból, magas, formás, nyúlánk alakjához simul a selyem hálóinge. Tegnap reggel bezzeg lustálkodott még egy fél órát, megvárta a rádió bekapcsolódását, csak akkor kelt fel, gyorsan beágyazott, ivott egy kávét, megevett egy fél vajas kiflit, tusolt, kivett a szekrényből az első ruhát, ami éppen a kezébe akadt, felöltözött, s rohant dolgozni.
Most meg leül a dolgozó sarokba, ahogyan nevezi a bejárati ajtó melletti hatalmas íróasztalát, amelyen kupacokban állnak a könyvek és az iratok, mert néha fél éjszaka ott ül és dolgozik, de könyörgöm, hajnali öt óra van! Még szerencse, hogy elmozdított, amikor lenyomta csörgőmet, éppen rálátok a laptopra.
Mit csinál ez a lány, még sohasem fordult elő vele, hogy reggel kellett elvégeznie az elfelejtett munkáját, mert mindent észben tart, fegyelmezett, pontos.
Ohó, nem úgy van az, barátom! Szőke, jóképű férfi fotóját nézegeti, olajos barna szeme rebben, tetszik neki, amit lát! Vaksi vagyok már, nem látom pontosan, hogy mit ír, csak úgy folynak a betűk a képernyőn. Nem baj, majd megtudom, csak maradjunk egyedül. Szóval, nem ismerős az írás, lehet, hogy angolul szövegel? Válaszolnak is neki, kedvezőt biztosan, mert fülig ér a szája. Hollófekete hullámos haját hátraveti, megcsillan rajta az olvasó lámpa fénye.

Lezárja a gépet, sebtében beágyaz, kitárja az ablakot, hogy a friss levegő átjárja a lakást. Hosszan zuhanyozik, ha jól hallom, dúdolgat közben. Kávét sem főz, egy falatot sem eszik, bezzeg a szekrényben hosszan válogat a ruhái között, mire kiválasztja a legújabb kosztümjét. Gondosan sminkel, még a frizuráját is belakozza. Ha jól sejtem, ez nem munka reggeli lesz!
Hét órakor elmegy, még hallom a kocsija mormogását, utána olyan csend lesz, hogy az már fáj.
Lámpácska töri meg a csendet.
-    Mi a baj, Óra anyó? Aggódsz valamiért?
-    Nagyon látszik?
-    Nagyon.
-    Mit írt a lány?
-    Randevúja lesz.
-    Jaj, csak nehogy megint csalódjon!
-    Miért csalódna? Csinos, fiatal, okos.
-    Te ezt nem értheted.
-    Miért nem?
Csak legyintek, nincs kedvem magyarázkodni. Szőnyeg fiú a segítségemre siet.
-    Az emberek nem egyformák.
-    De mi sem vagyunk azok.
-    Igaz, de mi nem bántjuk egymást.
-    Az emberek miért bántják egymást?
-    Mert egyesek azt hiszik, hogy különbek másoknál.
-    És azok?
-    Nem. Csak annak tartják magukat.
-    Nem értem.
-    Hogyan magyarázzam el neked?

Szőnyeg fiú rojtjai meglebegnek a nagy fejtöréstől, még szerencse, hogy Szekrény feleszmél a szundikálásából.
-    Nézd, Lámpácska, még fiatal vagy, majd megtapasztalod. Látod, nekünk, bútoroknak, berendezéseknek, dísztárgyaknak, megvan a magunk feladata. Én szekrény vagyok, az a dolgom, hogy óvjam és tároljam a gazdám ruhaneműit.
-    Az Óra anyó meg mutatja az időt, ébreszt reggel, Szőnyeg fiú meg óvja a parkettát és melegíti a gazdasszony lábát, ha mezítláb sétálgat, nekem meg világítanom kell, hogy lásson.
- Úgy van, gyerekem. Ha téged felkapcsolnak, addig világítasz, amíg le nem kapcsolnak, függetlenül attól, hogy Aranka egyedül van itthon, vagy vendégeket fogad, esetleg átszaladt a szomszédhoz és csak mi vagyunk egyedül a lakásban. Mi nem szólunk neked, miért szórod a fényed, ahogyan Óra anyótól sem kérdezzük, miért csörög kora reggel.
-    Az embereknek is van dolguk?
-    Persze, hogy van. Mindenkinek más. Csak ők irigylik egymást.
Közbe dörmög az Íróasztal:
-    Meg azt is tedd hozzá, hogy könyökölnek. Fontosabbnak tartják magukat a másiknál és le akarják győzni.
-    Értem én, Íróasztal bácsi. De mégsem értem. Hiszen te nem tudsz világítani, rajtam meg nem lehet írni. Akkor az emberek miért nem férnek meg egymással? Egyik ember ezt tudja, a másik ember meg mást tud. Mi szeretjük egymást és sohasem veszekszünk. Ők nem tudnak békében élni?

Erre már megszólal a Festmény is.
-    Ez nem olyan egyszerű, Lámpácska. Látod, nekem nincs dolgom, itt függök a falon, ha akarnak, rám néznek, kinek tetszem, kinek nem. Nincs sok anyag bennem, mégis én vagyok a legértékesebb köztetek. Száz éve festett a Mester.
-    Azért vagy értékesebb, mert öreg vagy? Akkor utánad Óra anyó a legértékesebb? Ő is legalább hatvan éves. Hozzátok képest nekem nincs is értékem. Pedig bennem sok az új technika.

Hűha, ha így folytatjuk, teljesen összezavarjuk Lámpácskát. Ideje magamhoz ragadni a szót.
-    Tudod, Lámpácska, mi mindannyian különböző anyagokból vagyunk, más a színünk, formánk, alakunk, más a dolgunk, de az a közös bennünk, hogy minket az emberek alkottak, magunktól nem csinálunk semmit, bennünket használnak kényükre, kedvükre. Nincs lelkünk, csak annyi, amit belénk rakott az alkotónk. Akár több száz évig megmaradunk. Az ember egyféle anyagból van, bár más a színük és nemük, mégis abban különböznek tőlünk és egymástól, hogy önálló lélekkel és akarattal rendelkeznek, formálják magukat és körülöttük a világot, alig élnek 90 évet, mégis mindig mindent le akarnak győzni, főleg egymást.
-    És most valaki Arankát akarja legyőzni?

Úgy viselkedek, mint egy öregember, szunyókálást mímelek, ez az én koromban már előfordul. Erre a kérdésre nem akarok, és nem tudok úgy válaszolni, hogy Lámpácska megértse. Talán, ha kicsit idősebb lesz, elmesélem neki, hogy voltam én is fiatal, túlbuzgó időmutató. Hatvan ével ezelőtt vásárolt a hídi vásárban Aranka nagyanyja, aki bő, ráncos szoknyában, piros, puha bőr csizmájában, fülében hatalmas aranykarikákkal jósolt a cigányok sátorában mindenkinek, aki betért hozzá és megfizette a fáradozását. Csinos, bögyös, bő beszédű asszonyka volt, pedig a hét gyerek felnevelése adott neki dolgot eleget. Az ura, a nagybajszú, mély hangú drótostót, állandóan úton volt, ha hosszabb időt töltött otthon, abból sem lett köszönet, mert kilenc hónap múlva ismét gyarapodott a család. Igaz, ezekben az időkben gyakran dalolta az asszony: aranyalmás az én selyem keszkenőm… Aranka édesanyja a legkisebb lány, aki arról nevezetes, hogy állandóságot akart, takaros kis házat, rendes férjet, okos gyerekeket. Nem is vette szájára addig az anyja nótáját, amíg el nem jött annak az ideje. Kivárta. Járatta is a gyerekeit az iskolába, mind a négyet. A három fiú közül kettő szakmát tanult, a harmadik meg jól kereső zenész lett. Egyedül a kislánya végzett egyetemet, jogi doktor lett, mégsem boldog. Jól keres, megbecsülik a munkahelyén, csak a párját nem leli. A régi csapat kiveti magából, mert különb náluk, úgy hiszik, a másik meg nem fogadja be, hátha más, mint ők.

Kattan a zár, nyílik az ajtó. Hazaért Aranka. Persze, fél óra múlva a bíróságon kell lennie. Egy ügyvédnek ez a dolga. Öt perc alatt összeszedi az aktát, meg a talárját és elmegy.

De nem megy. Csak szöszmötöl a fürdőszobában. Hollófekete haját szoros kontyba fonja. Felkészít egy kávét a konyhában. Kellemes alt hangján felcsendül az ének:
 

Aranyalmás az én selyem keszkenőm,
Van is nékem Csanádon szép szeretőm.
Még a Föld is reng, amerre én járok,
Legény legyen, kivel beszédbe állok.
Lefelé folyik a Tisza,
Nem folyik az többé vissza!
Rajtam van egy legény csókja,
Ha sajnálja, adja vissza…
Ha sajnálja, adja vissza,
Nem vagyok én rászorulva,
Add vissza a csókjaimat,
Felejtsd el a szavaimat!

admin fotó