Még tartozom két történettel. Megígértem, akkor mikor meggyóntam a „ 9 évesen elkövetett pálinkás bűnömet…”, hogy a többiről is írok.

Édesapám 43 éves volt, mikor megszülettem első gyermekként a második házasságából. Egész életében gyermekre áhítozott, én hallottam meg ott fent a sok leszületésre váró lelkek közül. Miután megérkeztem, őrízte, vigyázta minden lépésemet, legszívesebben a hátán hordott volna mindenhová. Persze ezt a dolgos hétköznapok nem tették lehetővé, de a vasárnapok minden percét együtt tölthettük. Amióta vissza tudok emlékezni, minden vasárnap reggel elindultunk a Fogadalmi templomba. A keresztelő oltárnál fogaltuk el a helyünket és oda térdepeltünk le a mise közben. Annál az oltárnál,ahol megkereszteltek. Hazafelé menet, a Hági étterem előtt vezetett az utunk, ahova mindig betértünk. A vadászterem biliárdasztalánál vártak apukámra a barátai. Megkaptam a málnaszörpömet, ő egy pikoló világos mellett a barátokkal elbeszélgetett és biliárdozgatott egy keveset. Cserfes kislány voltam, minden érdekelt, és mindenről volt véleményem. Be nem állt a szám, a megélt élményeimről beszámoltam mindenkinek, ahol- és amikor csak lehetőségem adódott. Sokszor olyanokat is elkotyogtam, amit egyáltalán nem kellett volna, ilyenkor jókat nevettek, aminek nagyon örültem, mert azt hittem, milyen okosat mondtam. Soha nem kaptam ki ezért, sőt még szóba sem hozták, hogy nem jókor és jó helyen produkáltam magam. Még egy helyen rendszeresen elidőztünk útközben. Nyáron a Virág cukrászdában kaptam egy kis adag fagyit, tejszínhabbal. A főzött tejszínt nem lehet  felejteni, enyhén mandula ízét  ma is érzem a számban, ha eszembe jut. Télen, pedig, a híres Z. Nagynál kaptunk be titokban némi süteményt.

Na, erről mi is hallgattunk otthon csak, ha muszáj volt, akkor vallottunk színt, mert édesanyám haragudott, az ebéd előtti nassolásért.  Miután elfogyasztottuk az ebédet, következett a délutáni szieszta. Csak édesanyám maradt talpon, a konyhában szorgoskodott, mire elvégzett, mi puccba vágtuk ismét magunkat, ha otthon játszott a SZEAC, így hívták akkortájt a szegedi focicsapatot. A stadion a Tisza parton állt. Fél Szeged eljárt akkoriban meccsre, az emberek a villamos lépcsőjén lógtak, hömpölygött a tömeg a stadion felé. Sokan a kerítésnek támasztott biciklikre állva nézték a derbit. Pár névre még ma is emlékszem… Dezsőfi, Zallár, Hajós…

Jaj, hát tudjátok-e, hogy Sándor (Csikar) az aranycsapat tagja is szegedről indult? Cserepes sori szegény gyermekeként, a Mátyás téri grundon bontogatta a szárnyait, igazi bőrfocit a Cserepes sori pályán labdaszedő gyerekként fogott a kezébe először. Elkalandoztam…

Szóval délután ott kiabáltam, biztattam édesapám mellett a csapatot. Mire hazaértünk, olykor be is rekedtem. Édesanyám nem szerette ezeket délutáni programjainkat. Mi természetesen hajthatatlanok voltunk ezügyben.

Így múltak az évek, miközben sokat változott a világ. Áttették a bajnoki fordulókat szerdára. Iskolás éveink alatt felső tagozatban egyik héten délelőtt, másik héten délután jártunk. Szomorúan vettem tudomásul, hogy csak édesapám beszámolóiból ismerhettem meg a meccsen történteket. Barátnőmmel Arankával, akivel a két nagy bűnömet is elkövettem, rájöttünk a megoldásra. Fejfájós gyerek voltam, sokszor hazaküldtek, ő szokott hazakísérni...

Elérkezett a nagy rangadó, a rivális Vasast fogadtuk. Talán a nagy izgalomtól, vagy attól, hogy nem lehetünk a meccsen, megfájdult a fejem már az első órán, és rutinosan ráhajoltam a padra. Nem sokára Aranka készülhetett a kíséretemhez. Gondolom a friss levegő tette, de már az első utcasarkon elmúlt a fejfájásom. Ha már kapun kívül voltunk és egészséges vagyok, elmegyünk a meccsre, döntöttünk. Igen ám, de csak nem cipeljük a táskánkat magunkkal, az még valakinek feltűnhet. Útba esett a Gyevi temető. Elrejtettük a táskánkat, és irány a Tisza parti stadion. Óvatosak voltunk, a körtöltés felöli kapun mentünk be, és elvegyültünk a tömegbe. Szent meggyőződésünk, hogy a mi bíztatásunk is hozzájárult a csapat győzelméhez. Óriási volt az öröm, az emberek nem mozdultak, a kőpadokra leterített napilapokat megsodorták, fáklyaként meggyújtották, miközben ezt skandálták: „Ég a Vasas, mint a rongy, füstöl, mint a trágyadomb”. Balhéra nem emlékszem, de arra igen,hogy ilyenkor több volt a rendőr, és a tribün (lelátó) mögött 2 lovas rendőr is galoppozott.

Szerencsésen megúsztuk a kalandot. Este édesapám elmesélte a gólokat, kissé megszépítve, ahogyan onnan lehetett látni, ahol ő ült…

Nem sokára következett az év nagy durranása a Fradi meccs. Erre már forgatókönyv készült, minden jól előkészítve. Szerepcsere. Aranka lett „rosszul” én lettem a kísérő. Az útvonal megegyezett, a temetőtől a Tisza partig. Hátsó ajtón be. Csodálatos meccs volt, nagyszerű játék, mesébe illő gólok, ismét győzelem. Örömmámor. Zengett a stadion „Egy forint a meleg lángos, kikapott a Ferencváros”. Ünnepelt a szurkoló gárda, senki nem akart indulni, ameddig a játékosokat látták. Ők meg csak álltak, hagyták magukat ünnepelni, és boldogan integettek. A Fradisokat a sípszó után rögtön elnyelte az öltöző homálya. Egyébként, édesapám után, én is másodsorban, Fradi drukker is voltam, de csak akkor, ha nem ellenünk játszottak. Amikor utolsó játékosunk is elhagyta a pályát, mi is elindultunk, hagytuk magunkat sodorni az ember lavinával. Édesapámmal összetalálkoztunk az oldalkapunál.

Most is látom a csalódottságtól és meglepetéstől elpiruló arcát, ahogy kérdezte, „hát te hogy kerültél ide”? Megfogta a karomat, és kivezetett a pályáról. Nem szorított, még is úgy éreztem, leszakad a kezem, és elsüllyedek szégyenemben. Szegény Arankához nem szólt, tudta, hogy a lúdas én vagyok, barátnőm csak áldozat. Egész úton arról beszélt, milyen csalódott, soha nem lesz belőlem jó ember, nézzem meg a húgaimat ,–akkor már hárman voltunk lányok-, azokkal soha nincs baj, ők nem szomorítják el a szüleiket. Az örökös temetőbe járások is, meg kifejezetten rosszlelkekre vall.

Nem jött be velünk a táskáért. A temetőkapuban Arankától elköszöntünk. Akkor ott talán véget is értek volna a temetői kalandjaink..., ha nem tanultunk volna biológiából a csontokról, de erről majd később….

A hazavezető úton azért biztosított, hogy nem mondja el az édesanyámnak a történetet, de még gondolkodik a büntetésemen. Bűntársammá ekkor vált imádott édesapám. Azt hiszem tényleg a kincse voltam, ahogy mondta, mert soha nem jutott eszébe, mi lenne az a méltó büntetés, ami akkor kijárt volna nekem…

kép:Google képtár