Már kukucskál, készülődik és jön! Várjuk szívrepesve, évről évre. Van, hogy békét hoz, boldogságot, és van, amikor könnyes szemmel, emlékezve állunk, mert valaki hiányzik a fa mellől.
 
Az egyik házban egyetértés, meghitt hangulat köszönti, a másikban, kötelező programként állják körül a fát, csomagolják be és ki a méregdrága ajándékot és nézik lopva az órát, hogy mikor léphetnek már le.
 
Elhessentem ezeket a gondolatokat.  Adventi készülődésemben csak a jó emlékeknek van helye. Felidézem a tavalyi ünnepet…
Számomra a csengettyű hangja, a vanília- és fahéjillat, gyertyafény és fenyő zöldje, a papír zizzenése, ragyogó szemek és a Csendes éj dallama, szeretteim ölelése, jelenti azt, hogy itt van, beköltözött hozzánk Karácsony!
 
Képeslapokat, e-mail-t írunk, telefonálunk, vásárolunk. Cipekedünk, rohanunk, hogy majd az ünnep napján lecsendesedve, lelkünket és a fenyőt ünnepi díszbe öltöztetve éjféli misére menjünk, ajándékot adjunk-kapjunk…
A temetőkben megjelennek apró koszorúink, megállunk és emlékezünk Rájuk, akikkel valaha együtt készülődtünk az ünnepre, és akik évről-évre, egyre jobban hiányoznak.
Aztán, hazamenve feljebb veszem a fűtést, mert valami nagy-nagy hideg árad szét bennem.
 
Teszem a dolgom, sütés-főzés, fadíszítés…, közben, egy pillanatra megállva, gyertyát gyújtok  a hiányzókért. A lángocska táncolva vigasztal… már nem fázik annyira a lelkem. Bár nem akarom, de potyog a könnyem… megkönnyebbülök.
Orrfúvás és fogadkozás, hogy megbecsülöm mindazokat, akik még vannak nekem…
Csengetnek. Hidegtől piros orrú vézna asszony hadarja monoton szövegét, hogy ellopták a pénzét, nem tud hazautazni. Adok, hát persze… Mohón nézi, mennyi… látom, többet várt.
A konyha melegében jut eszembe, jajjj, teát, süteményt gyorsan! Futok, hátha elérem. Még látom, ahogy beszáll a sarkon túl rá váró autóba. Csalódott vagyok, de nem bánom. Jobb így, hogy tudom, nem várja éhező gyereksereg.
 
Sok éve bevezettük, hogy a velünk élő állatokat is összehívjuk és megajándékozzuk Szenteste. Ilyenkor ünnepi beszéd jár és egy új játék. A beszédet én mondom… minden évben újat. Csillogó szemű Burkusom türelmetlenül várja, hogy befejezzem, és végre magáévá tehesse minden idők legszebb, sípoló, műanyag disznócskáját.
 
Itt járok a gondolatban visszapörgetett és újrajátszott tavalyi ünnep felidézésében, amikor a kamrarámolás közben kezembe akad egy csomag toalettpapír. . Bontom, és viszem a helyére. Mintás, rajta felirat: „Merry Christmas” és rajz.
Sírjak, vagy nevessek? Pajkos mosolyú rénszarvas álldogál csillagszőnyegen… gurgatom tovább… a következő kockán egy helyes, törlésre kínált feneket látok, mely fölött, elégedett széles mosollyal pillant rám cakkos agancsa alól ismét a rénszarvas.
Nem tudom eldönteni, hogy felháborodásom, vagy humorom a helyesebb reakció.  Automatikus mozdulattal hajlok a tekercs fölé, megszagolom, majd elégedetten nyugtázom, legalább nem fenyőillatú.
 
Tudom, hogy a reklámnak helye kell, hogy legyen, mert eladhatóvá, ismertté teszi a terméket… de vannak ünnepek, személyek, jelképek, amik nem használhatók fel reklám céljára. Nekem, számomra, ilyen tabu a karácsony is.
… és már nem is merem továbbgondolni, hogy ha idén rénszarvas, jövőre majd melyik karácsonyi szimbólum kerül a WC-papírra.
 
 
 
Sági Erzsébet
 
Illusztráció: free fotó a netről