Szomorú kötelességemnek teszek most eleget, amikor igaz barátomat és földimet, szülővárosom – Nagykanizsa – kiváló közéleti személyiségét és lokálpatriótáját búcsúztatom.

Rózsás János, a Gulag haláltáborainak elszenvedője és hűséges krónikása, Budapesten született, 1926. augusztus 6-án, és 86 éves korában hunyt el kanizsai otthonában, 2012. november 2-án. Kevés olyan kortársat ismerek, aki hozzá hasonló kemény megpróbáltatásokon ment keresztül szinte egész életében; ugyanakkor ezek dacára is mindhalálig megőrizte emberi arcát, kiegyensúlyozott derűjét, jóhiszeműségét, önzetlen segítőkészségét, törhetetlen hitét és hazaszeretetét.

 

Földi léte nemzedékének mostoha, viharvert sorsára is rávilágít, akik közül nem különleges képességei révén emelkedett ki elsősorban, hanem eredendő humánumával és mindenkori szívós helytállásával. Élete azt példázza számunkra, hogy csöndes konoksággal, türelmes megértéssel, bölcs bizakodással olykor többet érhetünk el egy velejéig gonosz, ellenséges közegben, mint meggondolatlan hebehurgyasággal, ki-ha-nem-én hangoskodással, vagy éppenséggel felelőtlen, lázas „forradalmisággal”; amit természetesen senki ne tévesszen össze az elvtelen meghunyászkodással, a gyáva beletörődéssel s a sunyi képmutatással. Rózsás János lelkében ugyanis nem hirtelen feltámadó és gyorsan kialvó szalmaláng lobogott, hanem olthatatlanul égő, „energiatakarékos” öröktűz parázslott, mely mindig annyi fényt és meleget sugároz, amennyi éppen szükséges. Korán meg kellett tanulnia, hogy evilági pályafutásunk nem csupán könnyelmű kaland, szertelen, játékos kísérlet, hanem kitartó építkezés és a túlélésért, a boldogabb jövőért folytatott rendíthetetlen küzdelem is.

A II. világháború végén (1944 decemberében), alig 18 évesen tartóztatta le a megszálló Vörös Hadsereg, mert a vád szerint, magyar leventeként, önként harcolt a Szovjetunió ellen. Ifjúságának legszebb éveiből 9 esztendőt töltött rabságban, a hatalmas birodalom különböző tájain. Először 2 évre Ukrajnába hurcolták, majd 3 éven át az észak-uráli Szolikamszk erdeiben vágta a fát, míg az utolsó 4 esztendőt Kazahsztánban töltötte, főként Ekibasztuz bányásztelepülés közelében. Itt 3 évig együtt sínylődött a később Nobel-díjat nyert íróval, Alekszander Szolzsenyicinnel, akivel kölcsönösen megkedvelték egymást, s barátságuk utána is évtizedekig megmaradt (sokáig levelezgettek, ill. személyesen is többször találkoztak). „Névadója” (merthogy Rózsást sokan a magyar Szolzsenyicinnek hívták) igen elismerően szólt róla, pl. „A GULAG-szigetcsoport” c. 3 kötetes művének kiadása kapcsán: „Többek között megemlítem Rózsás Jánost is. Éppen azért, hogy közismertté tegyem a nevét, mert egy nagyon jó szándékú és tisztességes magyar fiatalember, aki velem szenvedett egy táborban, és ma egy ismeretlen kis magyar helységben él. S akit két éve nyaggatnak, nyomorgatnak, hogy rólam kedvezőtlenül nyilatkozzon. A KGB megbízottait, aztán a helyi hatóságokat szabadították rá, hogy mindenáron beszéljen ellenem. Ám ez a magyar fiatalember mind a mai napig hallgat! Képzeljük magunk elé egy ilyen, vagy hasonló ember állapotát, aki az életét jobbá és könnyebbé tehetné azzal, hogy a KGB kívánságainak megfelelően viselkedik. S ő, a tisztességes szándékú és jóakaratú magyar, nem nyilatkozik tisztességtelenül…”

Rózsás a fogságban is megőrizte emberségét és bizodalmát abban, hogy egyszer még visszatérhet hazájába, ahonnan törvénytelenül elrabolták. (Csak jelzem, hogy összesen kb. 40.000 Gulag-tábor volt akkoriban, ahol a sokszorosan összekevert etnikumok, nemzetiségek „olvasztó tégelyében” mintegy 100.000 honfitársunk is fuldoklott, s közülük alig 5.000 fő érte meg a szabadulást Sztálin elpatkolása után.) Ő a szerencsés kevesekhez tartozott, mert 1953-ban végre hazajöhetett Nagykanizsára. Érdekes módon soha nem utálta meg az orosz népet, hiszen látta, hogy zömmel ártatlan a bolsevizmus elképesztő rémségeiben, sőt azoknak maga is tehetetlen áldozata. Igyekezett mindenkivel jóban lenni, sőt az orosz nyelvet is olyannyira elsajátította, hogy eredetiben olvasgatta a híres irodalmi klasszikusokat. Mikor megkérdeztem tőle, hogy főként mi segítette a borzalmak átvészelésében, azt válaszolta, hogy megbékélt sorsával, azaz nem háborgott, lázadozott a körülményei ellen; egyébként pedig megőrizte elmélyült katolikus hitét (mely ugyanakkor védelmezte is őt), és sokat fohászkodott Istenhez. Úgy tapasztalta, hogy a hívőknek több esélye volt az életben maradásra, mint akiknek semmi kapaszkodója nem maradt, és teljesen kiüresedtek, majd összetörtek kilátástalan helyzetükben.

Megmenekülése után elvette a felőle 9 éve hírt sem halló, kétségekben tipródó mátkáját, majd 3 gyermekük született. Sokáig nagy szegénységben éltek, mert a priusza mindenhova elkísérte, s a derék honi kommunisták gondoskodtak róla, hogy megkeserítsék hétköznapjaikat. (1962-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága rehabilitálta ugyan, de itthon ez semmit se számított, mert továbbra is „osztályellenség” maradt.) Az anyagi feltételeket biztosító munkája mellett – nagy titokban – nyomban hozzáfogott tragikus emlékei rögzítéséhez s a Gulag-téma feldolgozásához. Kivételes memóriájának köszönhetően százával, ezrével sorjáznak a különféle nevek könyveiben; szinte sebészi pontossággal örökítette meg az akkori helyszíneket és eseményeket. Ráadásul évtizedeken át úgy folytatta történelmi tényfeltáró és szépirodalmi erőfeszítéseit, hogy halvány reménye sem volt alkotásainak napvilágra kerülésére. Alapvetően a módszerváltás után sem változott a sorsa – mert neveltetése nem engedte „rugalmasan beilleszkedni” –, noha több könyve is megjelent, s kimagasló munkásságát néhány (fél)hivatalos kitüntetéssel is megjutalmazták. 1990 után – szigorú elszigeteltségéből előbújva – végre lélekben is fölszabadult, de a balliberális köpönyegforgatók hazugságaiban, önzésében és árulásaiban is csalódnia kellett. Ráébredt, hogy ebben az álságos, új keletű „demokráciában” sem érezheti jól magát, amikor a nemzet túlnyomó része koldusbotra jutott, ill. meghasonlott önmagával. Hamar fölhagyott az aktív politizálással, s inkább a kutatásba és az írásba merült, ill. olykor kulturális és helyi ügyekben nyilvánult meg. Sorra látogatta az iskolákat, melyekben rendhagyó történelemórákat tartott, valamint országos fórumokon, nemzeti rendezvényeken is gyakran fellépett, ritkábban a trianoni gúnyhatárokon túl is. Legjelentősebb eredménye mégis a ledöntött és helyben elhantolt kanizsai Nagy-Magyarország Emlékmű újraállításának kiharcolása volt (lásd az alanti cikkét!).

Soroljuk fel immár – cím szerint is – alkotói pályájának fontosabb mérföldköveit: 1986-87-ben, Münchenben (az emigráns Borbándi Gyula gondozásában) jelent meg a Keserű ifjúság, majd az Éltető reménység (ezeket pár év múlva Püskiék itthon is kiadták), aztán 1995-ben a Duszja nővér, 2000-ben a GULAG lexikon (s 2008-ban ennek bővített változata), 2005-ben a Leventesors, aztán 2008-ban a Válogatott írások. Sajnos meg kell állapítanom, hogy műveit az elvárhatónál sokkal kevesebben forgatják, noha prózájának stílusa és kvalitásai semmivel sem gyengébbek Szolzsenyicinénál; sőt meg merném kockáztatni, hogy inkább Rózsás felé billen a mérleg nyelve.

Említsük meg Rózsás János néhány kitüntetését is: A nemzet érdekében végzett sokoldalú és hasznos tevékenységéért Nagykanizsa és Zala megye díszpolgárává, majd vitézzé avatták; 1999-ben megkapta a II. Világháborús Emlékérmet, 2001-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2003-ban a Magyar Művészeti Akadémia aranyérmét, 2006-ban az 1956-os emléklapot és ezüstérmet, 2007-ben a POFOSZ-tól a Hazáért Érdemkereszt arany fokozatát, 2011-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat). Ezek aligha kárpótolták az elviselt üldöztetésekért és szörnyűségekért, mégis valamiféle gyógyírt és sovány vigaszt jelenthettek számára.

Végezetül hadd vázoljam föl röviden személyes kapcsolatunkat. Kb. 15 éve ismerkedtünk meg (először a könyvei jutottak el hozzám), s rögvest barátok lettünk. Minden találkozásunk (talán egy tucatnyi ilyen alkalmunk adódott Nagykanizsán, Szegeden és Budapesten) bensőséges hangulatban zajlott. Szeretett mesélni, s nekem is mindig akadt mondanivalóm, amit örömmel hallgatott meg. (Jobbára azonban telefonon és hagyományos levelezésen keresztül érintkeztünk.) A lényegesebb kérdésekben hasonló, vagy azonos nézeteket hirdettünk, de politikai és vallási téren olykor vitába is keveredtünk (lásd a lenti levelemet!). Mivel azonban mindketten a nemzeti értékek, az emberi jellem, erkölcs és helytállás előbbre valóságát hangsúlyoztuk az ideológiai eltérésekkel szemben, ezért polémiánk sohasem okozott komolyabb töréseket köztünk. Kölcsönösen elolvastuk egymás köteteit, több dolgozatát közöltem a Tárogatóban, s amíg megroggyant lábain egyedül is tudott járni, az általam szervezett Szittya Világtalálkozókon is szívesen vállalt előadásokat.

Kedves János bátyám! Utoljára szólok most hozzád, hátha valamiképpen meghallod szavaimat. Sajnos a közismerten magyargyűlölő és nemzetrontó újságokban, rádiókban, tévékben igen gyéren méltattak távozásod után, messze érdemeiden alul. Ezért is éreztem feladatomnak, hogy nyilvánosan elbúcsúzzam tőled. Sokak nevében fejezem ki hálámat nemes példádért, egész életedért, amit a magyarság szolgálatában töltöttél. Hiszem azt, hogy magvetésed nem volt hiábavaló, s jön még idő, amikor szárba szökkent, aranyló termésedet együtt arathatjuk le, mindnyájunk szellemi-lelki okulására és épülésére. Te mindig megtetted a magadét, most már rajtunk a sor, hogy átvegyük a váltóbotot, és addig folytassuk abbahagyott (vessző) futásodat, amíg valamennyiünk súlyos gondjai megnyugtatóan meg nem oldódnak. A nagy távolság miatt nem vehetek részt a temetéseden, de gondolatban én is megkoszorúzom a sírodat. Kegyetlen hányattatásaid elmúltával pihenj békében a hazai földben, s ha fölérsz a mennyek országába, imáidban ne feledkezzél el tovább küszködő, szegény bajtársaidról. Legyen veled a mindenható Isten kegyelme az örökkévalóságig!

 

(Rózsás János lelki üdvéért a kanizsai felsővárosi templomban tartanak engesztelő szentmisét, 2012. november 17-én 11-kor, majd 13 órakor helyezik végső nyugalomra a helyi köztemetőben.)

 

Válasz Rózsás Jánosnak

 

Kedves János bátyám!

 

Megdöbbenve hallom, és szívből sajnálom, hogy a Tárogató jelzett száma csalódást keltett benned.

Természetesen tisztában vagyok elkötelezett magyarságoddal, s már akkor nagyra tartottalak egykori szenvedéseidért és rendkívül értékes mostani munkásságodért, amikor még személyesen nem is találkoztunk.

Ugyanakkor én is megvívtam a magam harcait a kommunizmus ellen (beleértve börtönbe zárásomat és igen szépen induló „karrierem” máig ható derékba törését!), s éppen becsületes múltamból következően nem hunyhatok szemet a „rendszerváltásnak” hazudott kutyakomédia bitang gyalázatosságai fölött sem.

Leszögezem azt is, hogy álláspontomat soha senkire nem akartam rákényszeríteni, sem erőszakkal, sem semmilyen egyéb módon. Én csak töprengésre, elmélyült vizsgálódásra szeretném serkenteni olvasóimat, és segíteni őket a gúzsba kötött igazság kibogozásában. Azt sem szégyellem, hogy csatákban edződött nézeteimet mindig köntörfalazás nélkül, határozott szókimondással s egyben félreérthetetlen világossággal tárom a nyilvánosság elé. Elfogadom, hogy ez a „brutális nyerseség” nem mindig nyeri meg mindenki rokonszenvét. (Szerencsére se pincér, se utcalány nem vagyok, tehát nem is kívánok akárkinek tetszeni.)

A köztünk levő különbség alighanem onnan ered, hogy én korántsem tekintek nemzetinek egy pártot (pl. FIDESZ) vagy kormányt csupán azért, mert tessék-lássék szembeszegül egy még inkább nemzetpusztító, hazaáruló, parazita, Istent és embert sárba taposó bűnbandával (SZDSZ-MSZP). A nemzeti irányultságot én nem a mézes-mázas ígérgetésekből s a jól hangzó hazaffyasch, óhéber ömlengésekből, vagy a hangulatjavító látszatintézkedésekből ítélem meg, hanem a nyíltan vállalt eszmeiségből (pl. a trianoni revízió szükségességének kijelentése; az adósságtörlesztés és az abortusz megtagadása; az elrabolt javak visszaadása, anyagi és erkölcsi jóvátétel; termőföldjeink megóvása stb.), s főként a gyakorlati nemzetvédelemből, a mindennapi cselekvések hasznából vagy kárából. Ennek értelmében pedig sem Orbánt, sem a kormányát, sem a Fideszt nem tarthatjuk igazán magyarnak, s biztos vagyok benne, hogy az idő messzemenően engem fog igazolni. Erről bárkivel hajlandó vagyok vitába szállni, noha nem garantált, hogy meg tudjuk győzni egymást.

Ami pedig a vallást illeti, magam is a katolikus felekezethez tartozom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy fenntartás nélkül elfogadom egyházam elzsidósodását, főpapjaink ordító vétkeit, rideg közönyét, bosszantó gyávaságait (olykor letaglózó magyarellenességét!), ill. a rendkívül otromba judeo-keresztény propagandát. Én Jézus követője vagyok (helyesebben próbálok az lenni), s nincs kétségem afelől, hogy Ő ma is határozottan szembefordulna (talán korbáccsal is!) a nevében folyó, rá hivatkozó hamisításokkal, tévelygésekkel s a szándékaitól idegen, antikrisztusi megalkuvásokkal (pl. a szabadkőművesség s a destruktív szekták néma eltűrése), vagyis általában a farizeusi magatartásformákkal. Csak zárójelben említem meg, hogy számos katolikus plébános és református lelkész is előfizeti lapunkat, akik nagy elismeréssel nyilatkoznak cikkeinkről, és imáikba foglalják nevünket (ezt ők közölték, nem én mondom!). Olvasótáborunkról nem is szólva.

A Tárogató természetesen a magyar őstörténelemről (ősvallásról) s a közelebbi históriánkról is gyakran közöl elemzéseket, bár alapvetően politikai-kulturális jellegű folyóirat. Az általad elvártakkal elsősorban a Szittya Világtalálkozók (ill. az ott elhangzottakat tartalmazó könyveim) foglalkoznak, amit idén július 6-7-én tartunk Budapesten, ahol te is megbecsült előadónk leszel (Leventesors!).

Szeretném eloszlatni abbéli kétségeidet, hogy egyáltalán illenek-e írásaid lapunkba. Természetesen igen, hiszen ha nem így lenne, eleve nem javasolnám a megjelentetésüket. Abban tökéletesen egyetértek veled, hogy a nemzeti oldal lövészárkaiban nem célszerű keresztbe lőni. Véleményeltérésünk kizárólag abból fakad, hogy ki mit gondol valóban nemzetinek.

Őszintén fájlalnám, ha a föntiek miatt kiábrándulnál belőlem és/vagy a Tárogatóból. Én azonban megrendülés nélkül tudomásul veszem szavaidat, és továbbra is kiváló magyar hazafinak ismerlek. Ellenérzéseid kifejtése jottányit sem csorbítja régi, megingathatatlan tiszteletemet, sőt, valamelyest örülök is, hogy volt bátorságod megfogalmazni tételeidet.

 

Minden jót neked és családodnak! Igaz barátsággal ölellek András

Szeged, 2002. jan. 21-én

 

forrás: http://rekreator.hu/siklosi-andras-bucsu-rozsas-janostol/

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés