A féllábú, töpörödött öreg balladája2012.11.06. 20:24, Ricsi
Próza

A kalauz bezárta maga mögött a vezérlő kocsi ajtaját, és fütyörészve elindult kifelé a vonatból. Hirtelen neszt hallott, de senkit nem látott, csak azt az iszonyatos bűzt érezte, ami általában az éjszakai járatok jellemzője.
Kiért a peronra, és ott ült a féllábú töpörödött öreg egy kerekesszékben, zavarodott szemekkel, csonka lábán piszkos kötéssel, kezében egy nejlon szatyorral, melyben egy vörös lámpa villogott.
A kalauz majdnem elhányta magát a bűz miatt, de nagyot nyelt, majd köszönt udvariasan, közben azon gondolkodott:- Vajon hogy szállt fel az öreg egyedül?
Az öreg köszönés helyett azt mondta:- Jó leszek! Megígérem!
- Oké- mondta a kalauz meglepetten . Hová akar utazni?
- A végállomásig! Jó leszek, ígérem!
A kalauz sajnálkozva nézte az öreget, és arra gondolt, de szar ez az élet néha, de azért nem is olyan rossz!
Eközben onnan száz kilométerre…
Kora este volt már, mikor kilépett a munkahely kapuján, odaköszönt a portásnak, aki meredten bámulta a tévét, felé sem nézve morgott valamit az orra alatt, amit lehetett éppen köszönésnek is venni. Felsóhajtott, még jó, hogy legalább észrevették!
A buszmegállóban rajta kívül csak hárman voltak, fiatal lányok, akik azon vitatkoztak, hangosan, trágár szavakat beleszőve beszédjükbe, ki is a menőbb a saját osztályában. Láthatóan ittasak voltak, kézről kézre járt egy műanyagpalack, melyben vörösbor lötyögött. Jött a busz, felszálltak rá. A lányok hangosan vihorásztak, már egy közös ismerősük volt terítéken, a legenyhébb kifejezés az volt rá, mennyire béna kis köcsög.
Igazából nem érdekelte ez a beszélgetés, de kénytelen volt hallgatni. Gondolataiba merülve kinézett az ablakon. Fáradt volt, várta már, hogy hazaérjen. Apjára gondolt, akit már legalább tíz éve nem látott. Mi lehet vajon vele?
A busz lassan megtelt, az emberek fásult tekintettel néztek ki a fejükből, semmit nem látva, csak a problémáikat. Senki nem mosolygott.
Ahogy közeledett a busz a lakótelep felé, egyre szürkébbek lettek a házak, csak a falfirkák vittek egy kis színt a látványba. Jelzett, majd leszállt, és elindult hazafelé, görnyedten, behúzott vállakkal. Ez is olyan nap volt mint a többi! Fárasztó.
... A vonat egy hirtelen rándulással elindult, közben a féllábú, töpörödött öreg álmodott. Álmában órák ketyegtek fülében hangosan, és látta az életét peregni szemei előtt. Néha felnyögött álmában. Néha mosolygott. Kint elsuhant a táj, de senki nem figyelte, pedig a telihold teljes fénnyel ragyogott.
A kalauz végzett a munkájával, és visszaballagott az öreghez. Megállt, és nézte az örömtől sugárzó arcát, nézte, ahogy a nyál is kicsurgott a szája szélén.
Az öreg szemei hirtelen felnyíltak, és így szólt:- Nemsokára vége. Igen, már látom!
- Hogy mondja? – kérdezte a kalauz.
- Vége! Nem megy ez így tovább! Érzem a csonkomban! – mosolyodott el az öreg. Hirtelen kialudtak a fények, csak a szatyorban villogott a vörös fény kísértetiesen.
- Felkapcsolom a villanyt- mondta a kalauz, és elindult a kapcsolószekrény felé.
- Jó! Hozz egy kis fényt az éjszakába! Gyere dolgozz a lámpagyárba!- vihogott az öreg, és fogatlan szája a füléig ért.
A kalauz megtorpant, és azt gondolta magában:- Nem mindegy? De! Kapcsol a fene villanyt! Jó így is!
Robogott a vonat, és ők ott beszélgettek a sötétben, a villogó vörös fény mellett. Beszélgettek az élet nagy dolgairól.
Meséltek egymásnak, és néha hallgattak is. Ott volt a csend. Majd egyszer csak az öreg áldásra emelte kezét, és kirepült kerekesszékével az éjszakába, és a kalauz nem csodálkozott.
Közben arrébb már több mint száz kilométerre a fiú hirtelen felriadt mély álmából. Felült, és meglátta!
- Apa! Te vagy az?
Az öreg bólintott, majd megborzolta a fiú izzadt haját.
- Aludj! Egyszer majd csak felébredsz! Szeretlek fiam! Aludj! Mire felébredsz, minden változik! A régi átadja helyét az újnak! Meglásd, minden jóra fordul! Szeretlek!
A fiú lehunyta szemét, és tovább álmodott, miközben az Idő feloldotta gyötrelmeit.

kép: Szlth. netről
|
Mit mondjak? Kicsi vagyok én már sokmindenhez, de ami fő, te viszont erőteljesen szókimondó.