A száz éve Nagykanizsán született piaristának, Előd Istvánnak 1978-ban jelent meg főműve, a Katolikus dogmatika. Ennek A halál teológiája című fejezetéből idézünk az alábbiakban.

A halál az emberi természet velejárója, hiszen testünk ugyanolyan, mint az állatoké, amely egy idő múlva elhasználódik. Az ember esetében tragikumnak is lehet tekinteni a halált, mivel elszakít a világtól, szeretteinktől, alkotásainktól, és felveti a kérdést, hogy mire valók erőfeszítéseink, ha minden a halálba torkollik. Az egészséges lelkületű ember élni és alkotni szeret, ezért sokan úgy élik meg a halál rettenetességét (amibe a haldoklás esetleges borzalmait is bele kell számítanunk), mint az ember számára abnormis, rendellenes dolgot. Nem véletlen, hogy amikor a tudományok és technikai eredmények összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet juttatnak az élet alakításában az embernek, mint régebben, ugyanakkor a filozófiák és filozofálgatások egyik központi témájává vált a halál, a megsemmisülés és a remény.
 

A halál egyetemes kényszerét az egyházi tanítóhivatal feltételezi a halállal kapcsolatos minden ünnepélyes megnyilatkozásában, a trienti zsinat pedig kifejezetten is tanította azzal a kis számú protestáns felekezettel szemben, amely a Jn 6,51-et félreértve földi halhatatlanságot ígért az eukarisztia vétele fejében. Ugyancsak a trienti zsinat mondta ki dogmaként, hogy a halál a bűn büntetése. Az utóbbinak értelme nem az, hogy ha nem lenne bűn, vég nélkül tartana az emberek élete. Hanem minden valószínűség szerint csak annyi, hogy nem lenne meg az, ami a földről való eltávozásunkat és az örök életre való átalakulásunkat testileg-lelkileg fájdalmassá, a halált félelmetessé, borzalmassá, nem-kívánatossá teszi. Nem volna halálfélelem, hanem a végtelen boldogság tudatával lépné át az ember a küszöböt; nem volnának meg az elválás lelki kínjai, és a testi szenvedéseket, ill. minden szenvedést harmonikus lelkülettel ,,integrálni'' tudna az ember.

Jézus halála és feltámadása megszüntette a halál végzetszerűségét. Jézus nem diadalmas hősként halt vértanú-halált, hanem a testi és lelki kínok kelyhét kiürítve és teljes elhagyatottságban . Ez a halál beteljesítette az Ebed-Jahve dalok jövendölését: helyettünk felajánlott elégtétel volt , amit az Atya el is fogadott, mint azt Jézus feltámadása mutatja. Ennek folytán Jézus halálában érte el tetőpontját Istennek az emberek irányában megnyilvánuló üdvözítő szeretete, amely ezáltal radikálisan relativizálta az emberek halálát, amennyiben nem hagyta meg a földi élet befejezésének, hanem a teremtéskor felkínált igazi élet kezdőpontjává avatta. Ennek tudatában kívánja Szent Pál, hogy bárcsak meghalna már, hogy Krisztussal élhesse az igazi életet. Aki Krisztus áldozatos emberszeretetének követésében mintegy áldozatul adja át magát Istennek, az belekapcsolja a maga halálát Krisztus halálába, amely feltámadással és megdicsőüléssel folytatódott.
Ez a tény nem veszi el, csak relativizálja a halál borzalmasságát. A hit és a kegyelem ugyanis nem feltétlenül változtatja meg a halál természetes lefolyását, nem szünteti meg a kínokat, a halálfélelmet és az elválás fájdalmát. Krisztus is átélte ezeket. A halál tehát továbbra is a bűnnek (az áteredő bűnnek, a ,,világ bűnének'' és személyes bűneinknek) büntetése marad. De már nem végzetszerű a halál, mert a hívő számára a földi élet utolsó érdemszerző állomása és az örök élet kapuja lehet, éppúgy, mint Krisztus halála. A hívő ember ,,az Úrban hal meg”
Földi vándorlásunk a halállal véget ér. A halállal lezáródik az érdemszerzés és a bűn-elkövetés lehetőségének ideje (tempus merendi et demerendi) Krisztusnak a dúsgazdagról és szegény Lázárról mondott példabeszédében nincs mód arra, hogy akár az üdvözült, akár a kárhozott változtasson a helyzetén. Hasonlót látunk a tíz szűzről szóló példabeszédben, a megtért lator sorsában, továbbá azokban a figyelmeztetésekben, amelyekben többé-kevésbé nyíltan az is benne van, hogy túlvilági sorsunk mostani magatartásunkon fordul: Addig kell munkálkodnunk, amíg nappal van; eljön az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhat. Aki testébe vet, testéből is arat majd romlást; aki pedig lelkébe vet, lelkéből arat örök életet. Ne fáradjunk tehát bele a jótettekbe; amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel. Szent Pál azt reméli, hogy a halál után azonnal haza jut az Úrhoz.
A holtakért végzett liturgiában néha a pokolból való megszabadulásról van szó (a porta inferi erue Domine animam eius), néha pedig kegyes ítéletet kérünk a megholt számára, mintha sorsa nem dőlt volna el véglegesen. Nem szól-e tételünk ellen ez a tény?
A halotti liturgia eredete valószínűleg az, hogy a haldoklók mellett végzett esedezéseket dramatizált formában a holttestnél is megismételték. Ezt nem a másvilágról vallott elveik tudatosításával tették, inkább érzelmi hatásra törekedtek, mint minden dramatizálás. Az volt a cél, hogy minél többen átéljék, amit a halott környezete a halálos ágynál átélt. A holtakért végzett imádságnak, ha elvontan nézzük, voltaképpen nem is volna értelme, hiszen az ítélet már bekövetkezett. De ha azt tekintjük, hogy Isten ezt az imádságot előre látta és ítéletébe beszámította, és ha hozzávesszük, hogy ezek az imádságok hogyan hatnak vissza a mi lelkületünkre, akkor nagyon sok az értelme. Már Szent Ágoston felhívta hívei figyelmét arra, hogy a halotti ájtatosságok és temetési szertartások inkább az élők miatt vannak. A középkor a szentségeket így látta: sacramenta propter homines = a szentségek nem öncélúak, nem is Istenre akarnak hatni elsősorban, hanem az emberek lelki javára irányulnak. Ez az elv áll a liturgiára is.
Az emberek nagy része úgy viselkedik, mintha a halál tényét és tragikus voltát hallatlanra lehetne venni. Még egyik-másik bölcselő is (pl. Epikurosz, Sartre) tagadja a halál problematikus voltát. Orvosok és pszichológusok megfigyelése szerint azonban nemcsak a halálnak állandó szemmeltartása válthat ki az emberből indokolatlan szorongásokat, sőt agresszivitásokat, hanem ugyanezt eredményezi a halál tudatának elfojtása is. Halálunk ugyan a jövőben fog bekövetkezni, de a jelenben is ,,itt van”, mert hatása annak a viselkedésén is kimutatható, aki munkába, szórakozásba vagy egyéb elfoglaltságba menekül a vele való foglalkozás elől.
Abból, hogy a halál a bűn büntetése, nem lehet azt következtetni, hogy akár egyéni bűnök, akár a ,,világ bűnével'” való szolidaritás következtében kínosabb halál vár valakire, mint egyébként volna. Isten az egyéni bűnöket nem mindig ezen a világon bünteti, halálunk milyensége pedig nem erkölcsi magatartásunkon fordul, hanem bizonyos természeti adottságokon és Isten kiszámíthatatlan elgondolásán. Hiszen a történelmi tapasztalat azt az ószövetségi hiedelmet sem igazolja, hogy az igaz ember jutalma a hosszú élet eredményeire visszatekintő megbékélt halál, amelyben érett gyümölcsként hull le az ember az élet fájáról. Mai statisztikák szerint százezer közül egy esetben következik be az érett gyümölcs lehullásához hasonló halál, és ebben a kis számban sokan vannak olyanok, akik bibliai értelemben a legkevésbé sem mondhatók igaznak.
A szűkebb értelemben vett ,,halál'” teológiája tehát szükségképpen kiegészítendő a tágabb értelemben vett halál, vagyis a ,,meghalás'” teológiájával. Mivel ez szintén csak antropológiára épülhet, abból a tényből kell kiindulnia, hogy a kinyilatkoztatás az embert három dimenzióban mutatja be: testből és lélekből álló közösségi lény. Mi következik ebből?
Testünk megváltottságából nemcsak a feltámadás reménye következik, hanem az is, hogy az orvostudománynak és a beteg hozzátartozóinak kötelessége, hogy részben gyógyszerekkel, részben az együttérző és gondoskodó szeretetnek és a beteg körüli szolgálatnak egyéb eszközeivel megkönnyítse az eltávozók szenvedéseit.
Lelkünk megváltottsága elsősorban ezt a feladatot rója ránk: úgy kell hatnunk a halálra készülőkre, hogy életüket Isten ajándékának tekintsék, és a haldoklás keserű velejáróit Krisztus halálához való hasonlatosságban feloldva, meglássák életük folytatását az örök életben. De nemcsak előre nézzen ilyenkor az ember, hanem korábbi életére visszatekintve találja meg annak különleges rendeltetését, továbbá rendezze anyagi meg lelki adósságait. Ne csak jövő életére, hanem múltjára is tudjon helyes értelemben vett igent, amen-t mondani.
Mivel pedig sok ember halála váratlanul következik be, ezt az előkészületet korán el kell kezdeni és jól begyakorolni. Amennyire ugyanis helytelen volna életünket pusztán a halálra való előkészületnek tekinteni, éppen olyan hibás dolog a ,,jó halál”-nak, a meghalni-tudásnak fontosságát tudomásul nem venni. A váratlan halálra való felkészüléshez annak a tudatnak elmélyítése is hozzátartozik, hogy akiknek ilyen sorsot szánt az élet Ura, azokat nem hagyja magukra az utolsó pillanatban, hanem mellettük áll és kegyelmével segíti őket, ha Őt keresték életükben.
 

forrás:http://www.kanizsaujsag.hu/