AHOGYAN ÉN EMLÉKSZEM 56'-RA

Azon a napon is bekapcsoltam a rádiót, szokásom szerint munkaközben főleg a Kossuth, vagy a Petőfi rádiót hallgattam. Pontosan már nem emlékszem, hogy az adás mikor változott meg, mikor tért el a normális műsortól, de egyre zavarosabb lett, és gyanítottam, hogy valami történik. Nem tudtam kihámozni, hogy mi történik, főleg, hogy ki kicsoda.  A stúdió ablaka már be volt törve, az utca zaja hallatszott, lövöldözések, de még mindig nem tudtam kihámozni, hogy a férfi bemondó melyik oldalon áll. Nagyon ügyesen beszélt,  ám  szorongatott helyzetében mégis elárulta magát, nagy fellélegzéssel, örömtől kitörő hangon mondta: „Megjelentek a szovjet sugárhajtású repülök”... de, nem tudta tovább mondani, hörgés, és egy fiatal leány hang kitörő lelkesedéssel kiabálta a mikrofonba: „SZABAD KOSSÚTH RÁDIÓ BUDAPEST”!!! Ez az! Kiáltottam én, és innentől kezdve már tudtam, hogy a magyar nép lerázta a láncait.

Nem tudom, hogy az arhívában megvan-e ez a jelenet, kérdés, hogy felvételezték-e az adást, nem hallottam róla, de ezt én személyesen hallottam. Ettől kezdve már éjjel nappal be volt kapcsolva a rádió, és követtem az eseményeket.

Szerettem volna átszökni a megerősített határon, akkor Magyarkanizsán a szülővárosomban éltem.

Édesanyám a Vöröskereszt raktárosa volt, hamarosan sok dolguk lett, mert megérkeztek a menekültek. A hatóság a Gyógyfürdőbe, és a Vigadóba helyezte el őket.  A menekültek szinte egy szál ruhában érkeztek, láthatóan csak az életüket mentették. Nyugatról érkezett ruha segélyekből válogathattak, de amilyen szemtelenül viselkedtek az leírhatatlan.  Követelőztek, és rongáltak, a kádakba belecsináltak, szóval kiábrándítóak voltak. Nem értettük, és nem  ilyeneknek képzeltük a magyarokat azon a határontulon, amely felé oly sokszor áhítattal néztünk.  Elérkezett a gyászos november negyedike,  megváltozott a hangulat, felélénkültek, és hamarosan a legtöbbjük „visszamenekült”  Magyarországra.  Ekkor már világos volt, hogy kik voltak a vendégeink: valódi ÁVÓ-sok a népnyúzói. Akik nyugat felé vették az irányt, persze Kanadában már szabadságharcosként díszelegtek.

Mindezt itt Kanadában értettem meg, és mondtam is olykor: mond meg, hogy mikor hagytad el Magyarországot, és megmondom, hogy ki vagy, hova tartoztál. Világos: 23-át követően az igazi szabadságharcosok harcoltak, azok nem menekültek. Lehetett köztük olyan, aki nem hitt a győzelemben, a kibontakozásban, és az első alkalmat kihasználva lelépett.  November 4 után menekültek azok, akik a harcokban részt vettek, és akik a lehetőséget kihasználták.

A harcok kezdetén Szabadkán jártam, és egy traktor konvoj állt a posta közelében. Megszólítottam az egyik embert, és közölte, hogy kecskemétiek, nafta szállítmányt kaptak segélyként. Akkor még Titó segítette a forradalmat, ezzel is borsot tört a láncoskutya az oroszok orra alá. Abban az időben már Nagy Imre volt a miniszterelnök, és a rádióban kérte a fegyvereseket, hogy tegyék le a fegyvert, és vegyék fel a munkát.  A felkelők nem hittek már senkinek, feltételeket szabtak: zárja ki a kommunistákat a kormányból.  Megtette, és Kádár eltűnt... Követelték, hogy a legyen határ revízió...  És, ekkor be tellett a pohár Titónál. Briónira megérkezet Hruscsov, hogy a szomszédos országok vezetőitől jóváhagyassa a beavatkozást. Formaság volt ez valójában, de mégis a visszaemlékezései szerint a félelemtől, hogy Tito nemet mond, sápadtan érkeztek. Nagy meglepetésükre Tito egyből egyetértett velük, hogy a magyarországi események veszélyesek a kommunizmusra. Moszkvában a repülőtéren   Hruscsov rácsapott a táskájára: megvan! Zsukov megindíthatta a Szabadságharcunk vérbefojtását.

Különös iróniája a sorsunknak, hogy az angolok akkor bombázták Szuezot,én it te ott alapon megosztoztak, és éppen Hruscsov brionii tartózkodása alatt érkezett Esenhover távírata: „ A USA nem jó szemmel nézné, ha a Szovjetúnió szomszédságában egy orosz ellenes  kormány kerülne hatalomra.”  Ez a lényeg, lehet, hogy szó szerint nem pontos az idézet.

Csupán annyit jegyeznék meg, hogy Magyarkanizsán egy maradt a menekültek közül, harmonikázott a Nejlonban, és hozzáment a Sándorov Sándor lányához, aki annak ellenére, hogy szép volt, nem ugráltak érte a legények, mert az apja raktárosa volt a beszolgáltatott rádióknak, és a bicikliknek....

Megtalálta a zsák a foltját!

Vinczer S. Péter

kép: Tóbiás Klára szobrászmúvész - Magyar Pieta 1956.