Folytatás

A jelenség

 Hosszú zubbonyszerű, szürkészöld nyitott kabátban, sildes napellenzős sapkában, egy öregember alakját. Olyan első világháborús bakaféle, összeszíjazott, vállára vehető hátizsákkal, rövidcsövű, karabélyszerű puskával a kezében. Bőszáru valamikor barnás zöld széles szíjjal a derekán meghúzott nadrágját magas szárú oldalcsatos, bakancsában beletűrve viselte. Egykedvűen, minden sietség nélkül közeledett. Az arcát látni nem lehet.

Lehetetlenség lenne bárkihez is hasonlítani. Középen a sapka alól hosszú szürkésen szőke ősz haja, mintha a szemébe lógna.  S mint akit semmi nem izgat, s nem érdekel. Felénk tartott. Komótos léptekkel. Mintha csak a korzón sétálna.

A látvány bűvöletéből lövés dörrenése térít vissza a valóságba, hallom a töltény koppanását nem sokkal célt tévesztve becsapódni a fatörzsébe. Majd a másodikat, ahogy a hónom alatt oldalbordámnál szánt bele ingembe s kiszakítva belőle egy darabot tova szál. A harmadik durranásra ösztönösen fordulok a lövés irányába. Lássam ki az, aki küldte.

Fura!! Ez mintha más lett volna kicsit, mint az előző kettő!! S egy pillanatra csodálkozó, szinte olyan kicsavart testhelyzetben előre meredő alakot látok, ahogy a vállgödrében szorított hosszú csövű puskájával dőlne előre. Majd vágódik el ernyedten. S az előbb említett fura alak. Leereszti rövidcsövű karabélyszerű fegyverét. Először látom egy villanásnyi időre az arcát. Félig profilból. Olyan Svejk szerű. Ahogy nézem. Törékeny külsejű öregembernek tűnik.

Újra magam elé pillantok. Már nem látom.

Aki felém tart azt nézem, figyelem, keze pisztolyt tart felém. Előrántom a magamét én is. Szinte egy időben sül el a két fegyver.  Mellettem, lehanyatlik egy társam. S aki a golyót küldte?  Olyan, csuhaj mozdulattal szintén földre roskad.  Kezemben a füstölő pisztoly csővel arra gondolok. - Legyél takarékos. S egyet tarts meg! Egyet. Az utolsó. Ne más életét oltsa ki. Ha nem a becsületed árán egyet meg kíméljen!

S ez mintha újra lendületet adna. Mint amikor az ember szilárdan elhatároz valamit. S abból merít erőt!  Valóban. Hiszen, nem gyűlöletből öl! Hanem sokszor tehetetlenségből!  Nincs az a harag, indulat. Mit az utolsó pillanat meg bocsátani ne tudna! 

Újra, ahogy gondolatok mezejéről visszatérek a valóságba.

- Na, lássuk. Ki lesz az? Ki hozza el az utolsót? Az utolsó csapást vagy döfést. Vagy távoli ítéletet, melyet szentesít egy fegyverből ki lőtt töltény, valahonnan elindulva.

Készen vagyok! Jőőőjj!!

Lábunkat megvetve állunk, mellettem a legjobb barátommal, ahogy maga is sebekkel borítva véresen tántorog. Igyekszem mellette maradni. Együtt kezdtük.  Nem tudom, kettőnkön kívül hányan vagyunk még. S maradtunk. Úgy érzem mind menni fogunk.

Látom, ahogy valaki a másik oldalról gyors mozdulattal felénk fordulva ránk támad. S utána még egy, még egy.

Fordulnék magam is. De nem mozdulok, csak lassan. Iszonyúan lassan! S akkor veszem észre. Elől a hasamnál valahol a derekam irányában piros az ingem. Ösztönös mozdulattal nyúlok oda. Tenyeremben marad a piros folt. S melegen csordul le pár vércsepp a földre ujjaim hegyéről.

Lassan mintha ólomból lenne, kezem emelkedik a pisztoly cső magam elé. S kimérten durran. Egyet - kettőt – hármat - négyet. S a barátom?  Neki is már csak egy tőr van a kezében. Azt maga elé tartva áll kissé szétvetett lábakkal. S jön az ötödik durranás. Baljósan. S utána. Már csak egy fémes kattanás a jelezve. Nincs több.

Az ember életében az utolsó másodperc a leghosszabb. Hiszen a rövidségénél fogva képtelenség lenne felfogni a legnagyobb bölcsességet. Lettünk. S voltunk.  Hogy is voltunk? Az nem mindegy!

Mint az úszni nem tudó ember fölött, amikor összecsapnak a hullámok. Úgy zúdult ránk az ember csoport, kiket ideig, óráig visszatartott az a néhány pisztoly golyó. Mely sajátosan mondta el perbeszédét. Védelmünkben. Az utolsó szó jogán! 

Ahogy ott álltunk. Még a közeledő arcokat fürkésztem. - Had lássam ki vagy! Gyere! Csak lássalak! Tudjam ki vagy?! Te, ki vagy?! Ki életem utolsó pillanatát hozod el nekem! Saját hangom, ahogy őrjöngve szinte üvöltözöm, idegennek tűnik, torzan visszhangzik! Jézusom! Ez is én vagyok? Maradék erőmmel tombolok, toporzékolva! Szívem hangosan lüktet, zakatol! Szétszakadok, ezer darabra tép valami eddig soha nem ismert, tapasztalt indulat! 

Barátom kezében lassan mintha mozdulna a tőr. Ebben a pillanatban fogtam föl, elindult útjára, a becsületem végső, befejező akkordja. Hogy ő esetleg itt maradva vállalja a túlélés gyalázatát! Ahogy egy villanásnyi időre felé pillantottam. Mintha azt a fura öregembert láttam volna megint magam előtt!

Borzongató, hideg verejtékes lázálomhoz tudnám hasonlítani a látványt! Teste a feszülő mozdulattól mintha megnyúlt volna!   Fejmagasságba emelt csövénél fogott fegyverrel! Nem tévedtem. Ő lesz az!

A döbbenet!

Gyorsabb lesz! Igen! Megismerem. Ez csak Ő lehet, és most már felé fordulok. - Csak arra kérlek, ISTENEM, hagyd meg nekem, hogy a szememet végig nyitva tarthassam! 

A puskatust még látom elindulni! De abban a tized másodpercben valami ösztön megindította a védekezés mechanizmusát. Lecsukta szemeimet. Csak a velőig ható súlyos reccsenés szerű hangot hallom. De érezni semmit… Semmit nem érzek.

Hát ez volt az utolsó szemhunyás? Nincs több ébredés. Fény? Ha, megérkezve, kinyílik valahol. Mi lesz, mit először pillantok meg? Vagy mit utolsóként magammal viszek hová érkezem?

…De még mintha állnék. Lassan nyílik a szemem.  Megrökönyödve pillantok körül.  Mintha a félbe maradt tizedmásodperc folytatásaként látnám a történteket. Barátom lassan rogyadozó térdekkel csuklik a földre az iszonyú csapás alatt. De tőre egy pillanatra úgy tűnik, meglibbentette volna a különös öreg zubbonyának egyik szárnyát. Mintha nem is lenne teste. Nem láttam döfést csak a zubbonyt meg bökő tört.

Ahogy a barátom a földre zuhanva feküdni látom. A különleges ember már mélyen az erdő sűrűjében távolodik lassú imbolygó léptekkel. Beleolvad, akár gomolygó füst a ködbe. …Utána a csönd. ..Súlyos csönd. Csak a halottak körülöttem. Azok jelzik. Nem álom volt! Döbbenetes valóság!  

Élek! Túléltem valamit!  Mintha az imént említett csend válaszát várnám, magyarázatként. Megérni lehet. Megérteni képtelenség. Kevés hozzá az emberi lét, hogy felfogd, nem elég hozzá az emberi érzés, tudat. Mert annak határát szabja a létezés.

Már nem látom. Megigézve nézek az erdei ösvény felé. Eltűnt.

Ki lehetett? Honnan jött? Hogy került ide, és pont most? Küldte valaki? Mert olyan volt mit hideg nyugalommal végig csinált. Akár a sors rendelése. Ez az elmélkedés csalja számra a definíciót.

Az „Ismeretlen légiós” 

Folytatás következik

I. rész itt olvasható >