Mérges bácsi és a labdák

Ha valaha is változtattál már lakhelyet, akkor pontosan tudod, mit jelent egy családot új ingatlanba költöztetni és belakni az új házat.

Az új házunk a főváros közelében, egy olyan településen van, ahol még tiszta a levegő, ahonnan kocsival viszonylag gyorsan elérhető Budapest, mert odaköt bennünket a munkánk, és ott járnak iskolába a gyerekek.

Amikor először meglátják gyerekeink a jövendőbeli otthonunkat, nagyon elkámpicsorodnak, mert az ütött-kopott házikó messze nem hasonlít a lakótelepi otthonunkban számukra kialakított gyerekszobákra, ráadásul javítani kell a tetőt is, kicserélni a nyílászárókat, a burkolatotokat és kívül-belül festeni és mázolni.

Az én bölcs férjem azonnal látja utódjaink arcán a nemtetszést, ezért kitereli őket a kertbe, melyet felvert a gaz, kiváló búvóhelyet biztosítva egy sün családnak, melynek tagjai éppen araszolnak át a valaha pázsitnak mondott kertrészen.
Fiaink azonnal a sünikhez sietnek, meg sem látják a gazt, a fülük mellett elengedik apjuk hangját, aki megpróbálja ecsetelni, hogy milyen jó kis focipályát lehet itt kialakítani. A sün családnak, anyjának és gyermekének köszönhetően, a fiúk mihamarabb kiköltöznének, ám a felújítási munkálatok idejére még a régi lakásunkban maradunk.Abban a tévhitben ringatom magam, hogy az új házba új bútorokat veszünk, nem cipeljük magunkkal a tíz évvel ezelőtt összeszedegetett, ajándékba kapottakat, annál is inkább nyugdíjazni kellene a meglévő berendezéseinket, mert többségük a férjem keze munkájának köszönhetően áll még a lábán, s ha elmozdítjuk, azonnal összecsuklanának.
Mialatt férjem a kivitelezőkkel vitatkozik, akik egyre magasabbra srófolják az áraikat és a teendőik számát, mi a fiúkkal, az üzleteket járjuk, kiválasztandó az új berendezést. Osztunk, szorzunk, mígnem pontosan fillére kiszámítva rendelkezésünkre áll a lista, amely reményeink szerint a családi büdzsébe belefér.
Mi tervezünk, az élet meg átírja az egészet, oly csúfosan, hogy gyakorlatilag nem marad egyetlen fillérünk sem a bútorra és a kiegészítőkre, mint pl. új függönyök, szőnyegek, csillárok, stb.
Esténként férjem a szakkönyveket bújja, megpróbálja elsajátítani a belső burkolás, villanyszerelés és a festés-mázolás alapjait, továbbá hogyan lehet álmennyezetet felszerelni, hogy fölötte menjenek a vezetékek. A víz és csatorna, valamint a gázszerelést, tetőfedést szakember nélkül nem lehet megúszni, az összes többit igen, ha van hozzá segítség. Barátaink első szóra jelzik részvételüket a munkákban, csak legyen elég sör és kaja. Közben elhagyjuk a lakásunkat, mert a vevőnek át kell adnunk és kölcsön sátrakat verünk fel a házunk kertjében, azonnal hármat is, egyikben alszunk, a másikban főzünk, a harmadikban pedig a háztartási eszközeinket és a még megmenthető bútorainkat tároljuk, és természetesen a ruhaneműinket.

Szerencsére tanárok vagyunk, előttünk a nyár, kevés ruha kell. Az Obiban meg a Praktikerben is törzsvásárlók leszünk, hasonlóképpen a közeli élelmiszer áruházban is, ahol hetente egyszer nagy tételben vásárolunk, élelmiszert és sört.
Tervezőmérnök sógorom, Péter, kivesz egy hónap szabadságot, lejön hozzánk kempingezni és neki köszönhetem, hogy ellát bennünket praktikus tanácsokkal. Többek között kialakít a kert végében is focipályát, hogy a fiúk ott szórakozzanak, és ne legyenek láb alatt a munkálatoknál.
Másnap reggel esős napra ébredünk. A férjem ágyba hozza a szalonnás rántottát, és a fiúk is befészkelik magukat mellém, így hárman reggelizünk egy tányérból, amelynek, valljuk be, meg van a maga pikantériája. Zsoltikám még csak harmadikos, ábrándos lelkű, lassan falatozik. Bezzeg Isti, a hetedikes kiskamasz, akkora sebességgel képes magába lapátolni az ételt, hogy mire én is eszegetni kezdenék, a tányéron egy falatnyi rántotta árválkodik, melyet a gyerekek már nem mernek megenni.

-          Egyétek csak meg, majd készítek szendvicset magamnak.

-          Én is kérek – mondják szinte egyszerre – és kakaót is – teszi hozzá a kicsi.

Ha a férjem kedveskedik, nekem az már gyanús. Most sem tévedek.

Gyorsan felöltözöm, megmosom a fogam és az arcom, és utána nézek, miből lehetne szendvicseket készíteni. Kinyitom a hűtőszekrényt, amely két sátor között áll, ideiglenes áramvezetékre kötve, és legnagyobb meglepetésemre tele van minden finomsággal. A hűtő tetején a kenyértartóban friss kiflik és zsemlék kínálják magukat.
Ha jól látom, a férjem és a sógorom a kora reggeli bevásárlás után eltűnt, mert a házban egy lélek sincs. A kocsi itt áll a telken, nem mehettek messzire.
Gyártom a szendvicseket, előbb-utóbb elfogynak. Isti hörpöli a forró kakaót, siet, mert mielőbb focizni akar a bátyjával, aki már a kert végében rúgja a bőrt.
Hiába, nekem mosnom kell, meg ebédet főzni, jobb is, ha a gyerekek nem köszköpűködnek körülöttem.
Egyre melegebben süt a nap, nem is bánom, legalább hamarabb megszárad a ruhanemű, mely már ott fényeskedik a fák között kifeszített madzagon.
Isti fut hozzám, megszeppenve:

-          Anya, átment a labdánk a szomszédba és Mérges bácsi nem adja vissza!

-          Szépen kérted, kisfiam?

-          Szépen, anya, meg Zsolti is kérte. De Mérges bácsi azt mondta, hogy menjünk érte!

Hátfaros szomszédunkhoz a párhuzamos utcából lehet bemenni, nem engedem el a gyerekeket, inkább keresek egy strandlabdát.

-          De ezzel nem lehet focizni! – háborog Zsolti, igaza van, tudom én azt.

Mit tehetek, leballagok a kert végébe és átkiáltok a szomszédnak:

-          Jó napot, szomszéd uram!

Gyűrött arcú, nagydarab, hatvanas évei elején járó, valóban mérges férfi kerül elő a fóliasátorból.

-          Jó napot! Mit akar?

-          A gyerekek focilabdája átesett…

-          Már mondtam, hogy jöjjenek érte!

-          Nem tudná átdobni a kerítésen?

-          Nem – jön a kurta válasz és visszaballag a dolgára.

Ott állok leforrázva, s megszégyenülten a gyerekeim előtt. Próbálom menteni a menthetőt, nyugtatgatom a fiúkat, hogy majd apa elintézi. Persze, magamban túráztatom magam, hogy ilyenkor nincs kéznél a férjem, nekem, gyenge védtelen nőnek pedig mégsem illene összevesznem a szomszéddal.
Terelem a fiúkat a sátrakhoz, sebtiben előkerül két szelet csokoládé, amely mindig megvigasztalja az aprónépet.
A csokoládé most is megteszi jótékony hatását, és hamarosan a strandlabdával elvonul a két gyerek.
Ideje nekilátom a főzésnek. Körülnézek a hűtőszekrényben.
Megérkezik az én kedves párom, vigyorogva, ezért már meg sem lepődök azon, hogy a sógoromnak is csillog a szeme, s lazán a vállamra teszi a kezét:

-          Sógorasszony, csak könnyű ebédet készíts, mert a vacsorát mi főzzük! Vendégek is jönnek! Csülökpörkölt lesz!

Egymás szavába vágva előadják, hogy tulajdonképpen tiszteletüket tették a két szomszédos családnál, beköszönve egy-egy üveg konyakkal, és beszélgetés közben Péter igyekezett mindent használható eszközt kölcsönkérni, amire szükségünk van a munkálatokhoz, miközben meghívták őket egy esti partira.

-          Úgyis meg kell velük ismerkedni, egyébként is, miért vennétek meg minden eszközt, amit úgyis csak most használtok?

Nem repesek az örömtől. Akkor szerettem volna meghívni a szomszédokat, amikor már készen vagyunk és elrendezkedünk, de Péternek nem mondhatom el rosszallásomat, mert a családból az egyetlen, aki segít, és aki végre ért is valamihez.

-          Apa, de jó hogy hazajöttél! Mérges bácsi a strandlabdát sem adja vissza!

Hiába kiskamasz Zsolti, már a sírás határán áll.

Férjem a szomszédoknál elfogyasztott ital hatására felbátorodik, kézen fogja Zsoltit és elmennek Mérges bácsihoz a labdákért.
Alig telik el negyedóra, máris visszaérnek, eredménytelenül.
Hiába kérdezem mi történt, egyikük sem szól egy szót sem, hanem csatlakoznak Péterhez, aki közben elkezdi a vacsorához valók előkészítését.
Isti nyaggat, hogy amőbázzunk, belemegyek, mert a férfiak szakácstudományába beleszólni nem szabad, vasalni nem kell, a sátrak kitakarítva, minden a helyén, ráérek pihenni.
Fél óra múlva Isti már elfárad, így kifekhetek a napra.
Estefelé ébresztenek, hogy szedjem össze magam, részint, mert megpirultam, s úgy nézek ki, mint egy frissen főtt rák, másrészt hamarosan jönnek a vendégek, s meg kellene teríteni.
A bogrács felől ínycsiklandozó illatokat érzek.
Péter a szépen pucolt és hasábokra vágott krumpli felett meditál, hogy külön főzze, vagy tegye hozzá a pörkölthöz. Végül ez utóbbit választja, spórolás miatt, mert drága a víz, külön kellene figyelni a krumplira, így pedig csak a bográcsra kell koncentrálni, s ez könnyebben megy a férfiembernek.
Egymás után jön a jobb- és a baloldali szomszéd család, férfitagjaik hoznak mindent, ami csak kell, létrát, flexet és számomra ismeretlen egyéb eszközöket, a nők pedig tálca süteményeket, mert jól sejtik, hogy erre nekem most nincs érkezésem. Ha tudnák, hogy a süteménysütési tudományom a pogácsára és a piskótára korlátozódik! No, de sebaj, majd tőlük meg tanulok sütni is, hiszen jól főzök, igaz, most ebbéli tudásomat sem tudom csillogtatni.
A házaspárok velünk egykorúak lehetnek, csemetéik is hasonlóak, mint a mieink, így nem csoda, hogy gyorsan összebarátkozott az egész társaság. Férjem  körbevezeti a férfiakat a házban, a gyerekek is találnak maguknak elfoglaltságot, mi, nők pedig szokás szerint csacsogunk. Egyedül sógorom az, aki a bogrács körül forog, mert ennek a vacsorának jól kell sikerülni. Egy pillanatra felé nézek, s úgy tűnik, arra figyel, miről beszélgetünk.
Éppen azt mesélem, hogyan jártunk Mérges bácsival, a gyerekek két labdája bánja a dolgot.
Összenéznek a szomszédasszonyok és kitör belőlük a nevetés.

-          Mérges bácsi? Jó nevet adtak a gyerekeid az öreg Papócsinak! Nem áll szóba senkivel, állandóan mérgelődik. Amióta meghalt a felesége, magának való morcos öregúr lett.

Előkerülnek férjeink, áldomást iszunk a megismerkedésünkre és Péter szakavatott kézzel osztja a bográcsból a vacsorát, bontja a bort a felnőtteknek, az üdítőt a csemetéknek, majd eltűnik a raktár sátorban.
Háziasszonyként a vendégekre koncentrálok, csak egy jó óra múlva tűnik fel, hogy Péter nincs a körünkben.
Kilenc óra után szedelőzködik a társaság, és a sógorom széles mosollyal töltögeti a búcsúpohár bort.
A gyerekek csivitelnek, összebarátkozván a szomszéd ifjakkal, kész nyári tervvel rendelkeznek, mikor kivel hová mennek. Még fürdés után, pizsamában is ott flangálnak körülöttünk, alig tudom ágyba parancsolni őket.
Mosogatás közben fél szemmel figyelem, amint sógorom a ház tervrajza felett lázasan magyaráz a férjemnek, aki az elfogyasztott bor jótékony hatása alatt érti is, meg nem is öccse mondandóját. Hiába lennék kíváncsi a részletekre, oly halkan beszél Péter, hogy nem értem egyetlen szavát sem.  Majd reggel kifaggatom, örülök, hogy végre nyugovóra térhetek.
Reggel ötkor hangos beszédre ébredek. Felkapom a fürdőköpenyt és kimegyek megnézni, mire ez a korai hangoskodás.
Péter és Mérges bácsi egy betonkeverő mellett tárgyal, meglehetősen hangosan.
-          Kiskezeit csókolom szépasszony! – köszön rám az öreg, és komolyan mondom, nevet a szeme. – Papócsi Pali bácsi vagyok. Nagyon köszönöm a vacsorát, amit átküldött nékem Péterrel, nagyon kedves volt magától. Honnan tudta, hogy meccs van a tévében és nincs az a vacsora, amiért elmulasztanám? Figyelmes asszonyka, meg csinos is, ahogy látom. No, fogja csak, aranyoskám, itt vannak a labdák, meg egy kosár őszibarack a focistáknak. Ha meg nem sértem, eldolgozgatnék itt a fiatalemberekkel. Kőműves mester vagyok, még ezt a házat is én építettem. Csak hasznomat vennék, ha megvénültem, akkor is.

Bemutatkozom magam is, és szabadkozom, hogy jól jön a segítség, de az anyagiakat a férjemmel beszélje meg.

-          Nem oda, Buda! – morog az öreg -, nékem magával kell megalkudnom.

Szúrós szeme szinte belefúródik az enyémbe. Elkomolyodik.

-          Szóval a feltételeket magam diktálom. Vagy elfogadja, vagy nem. Maga dönt.

Érzem, hogy elsápadok. A sógorom arcán meg kaján mosoly bujkál.

-          Rajtad a világ szeme, sógorasszony. A bátyámat Pali bácsi már útnak indította a Tüzépre, egy hosszú listával.

-          Nékem már csak szórakozás a munka. Meg időtöltés, – folytatja Mérges úr a mondókáját, - talán szórakozás is. Minden nap kapok egy tányér ételt ebédre, munka után egy kupica pálinkát, meg egy sört. És megtaníthatom a fiúkat focizni, úgy, hogy a labda a kapuba menjen, ne az én kertembe. Megalkudtunk?

-          De nincs is focikapunk!

-          Majd lesz, aranyoskám, majd csinálunk. No, mi a válasza? Rendben lesz így? Akkor kezet rá!

Kézfogása kemény, mintha satuba tenném a kezem.

-          Akkor jöjjön Péter barátom, először is megcsináljuk a kapukat. Ne álljunk itt dologtalanul, míg az építőanyag megérkezik.

Mire a gyerekek felébrednek, a kert végében áll a két takaros kispályás focikapu.
Isti még a kakaóját sem issza meg örömében, hogy megkerült a két labda és kapuk is lesznek, máris rohan megnézni.

-          Csókolom, Mérges bácsi, szépek a kapuk. Köszönjük szépen! Tegnap miért haragudtál ránk?

-          Azért, fiam, mert mérges voltam. Mert nem tudtok focizni! A labdát le kell kezelni, nem a palántáimra rúgni!

-          Mi csak játszottunk – szeppen meg a fiam.

-          Tudom, de játszani is csak komolyan lehet. Majd én, megtanítlak benneteket. Kérsz egy barackot?

-          Olyat, amilyet a labdákkal hoztál?

-          Meglátod, ha idejössz érte!

Kicsi fiam odaszalad az öreghez és megáll előtte, felnéz rá, nyújtja a kezét a gyümölcsért. Zsebébe nyúl az öreg, mosolya ezer ráncba rendezi arcát, majd lassan kihúzza zsebéből a kezét és barackot nyom Isti fejére.

-          Szóval, gyerekem, ez is barack. Olyannyira gyümölcs, mint amennyire futball a labda rugdalása. Nehogy elpityeredj nekem!

Az öreg egy hirtelen mozdulattal felkapja a gyereket, mintha egy pehely lenne:

-          No, úgy látom megjött apád az anyagokkal. Menjünk, reggelizz meg és készülj, mert estefelé lesz a második focilecke. Mert az első ez volt, tudod-e kiskomám?

Zsolti fiam a meglepetéstől majdnem kiejti kezéből a kakaós bögrét, amikor meglátja, hogy öccse szorosan átöleli Mérges bácsi nyakát, ahogyan egyre közelednek a kert vége felől.
Pali bácsi betartja az ígéretét.
A fiaink Pali bácsit továbbra is Mérges bácsinak szólítják, de az öreg csak nevet rajta. Naponta pontosan egy órát focizik a fiúkkal, egy hét múlva már a férjem és a sógorom is beszáll a játékba.
Természetesen Pali bácsi nem csak ebédet, de vacsorát és reggelit is kap. Igyekszem a fogához való ételeket főzni.
Hat hét múlva kész a házunk és még új bútorokat is vásárolhatunk, az öregnek köszönhetően, aki nem hagyja, hogy üptre-főre szórjuk a pénzünket, mert csak azt engedi megvenni mindenből, ami a ház felújításához kell,  amelynél a minőség-ár arányt megfelelőnek tartja.
A házavatóra magam megyek meghívni az öreget, de szabódik, hogy nem jön el:

-          Nem úgy van az, szépasszony! Egyezséget kötöttünk! Kezet adott rá. Mindketten betartottuk a megállapodást. Abban szó sem volt a barátságról! Az, tudja aranyoskám, nem alku tárgya!

Leforrázva sompolygok haza, és elsírom magam. A családom alig bír megvigasztalni. Zsolti fiam homlokát ráncolva hallgatja a történteket és vacsora után feltűnő gyorsasággal nyugovóra tér a két gyerek. Addig sugdolóznak, amíg kiókumulálják, hogyan lehet Mérges bácsi barátságára szert tenni. Megkérik az öreget, hogy hétvégeken focizzon velük, ők pedig segítenek neki a kerti a munkákban.

-          Az a feltétele, hogy szombaton és vasárnap nálunk tetszik ebédelni! Még mindig jól főz anya!  És ez csak egy üzlet! Rendben?