Azt hiszem ez rólam szól!

Miért is tagadnám. Valószínű mással is megesett, és megeshet hasonló.

Sajátos hittvallásom sorokba sűrítve.  Fogadjátok szeretettel. 

Az Ismeretlen Légiós

A barátság.

- Te, én azt hiszem, mi egymás becsületéért is felelősséggel tartozunk,  szóltam hozzá. - A barátságok az égben köttetnek. A barátot a TEREMTŐ ajándékozza, aki akkor is képes érted tenni, mikor magad már nem!  A barátok utolsó cselekedeteikkel szolgálatot tesznek a becsületedért, mire nincs magyarázat. Számon kérni csak ISTEN fogja, mert nem a testedet, a lelkedet, az emberi tisztességedet mentheti meg! Ha már más nem adatik! Azért, mert lehet megfellebbezhetetlenül, az utolsó cselekedet a földi életben, mely a mennyben nyer igazolást!

Rám nézett. Hosszasan elgondolkozva. Majd tovább fűzve a gondolatok sorát,  folytatta.

– Ez egy fogadalom, állom!

- Nevezzük utolsó szolgálatnak, attól ki úgy érzi. Ő marad utoljára, aki dönteni, cselekedni képes. Válaszoltam.

Így tettünk fogadalmat sajátosan egymásnak, mi ketten. Kezet fogtunk.

A legenda

Csak hírből ismertem, meséltek róla. Valaki, aki mindig is volt. Váratlanul megjelent, tett valamit. Utána, ahogy érkezett, eltűnt. Emberemlékezet óta hallani róla meghökkentő történeteket.

Mint a sors rendelésének titkos végrehajtója bolyong térben, időben, különböző testekben alakot öltve.

Senki sem ismeri. Nem tudják ki ő? Honnan jött? Küldte valaki?

Úgy beszélnek róla, mintha nem emberi lény lenne. Egy mágikus erővel felruházott misztikus személyiség. Hideg nyugalommal cselekszik, érzelmet nem mutat. Félelmet nem ismerve, soha nem mérlegel, arányokat nem számol.

Cselekedete, élete, hitvallása, mivoltának mozgató rugója a harc, küzdelem. Váratlanul feltűnik, megjelenik.

Majd ahogy az ismeretlenségből támadt, úgy simul bele a végtelen messzeségbe, hogy szinte csodálkoznia sem marad ideje annak, aki csak döbbenten, száját tátva az ámulattól földhöz gyökerezve, néz utána.

Az ütközet

A kis erdőszéli tisztáson néhány megmaradt társammal egyre a fák sokasága felé hátráltunk, szorultunk visszafelé. Az a pár, de inkább, tizedmásodpercnyi idő csak arra volt elegendő szétnézzek magam körül. Vagyunk még? Hányan? S ki az, még aki áll.

Éreztem ez más lesz, mint ami eddig volt. A sok harc melyből, ha sebekkel borítva is volt visszatérés, mely magában hordozta az újabb ütközet lehetőségét. 

Ez mintha most nem olyan lenne. Az eltelt idővel arányosan egyre fogyott a remény is. Egyre többen s szorosabban szorítottak, forgácsoltak szét bennünket egymástól.

Hozzám legközelebbi társam, barátom. Mintha egy picit meglökött volna. Csak azt éreztem egy aprót lépve oldalt, hogy egyensúlyomat visszanyerjem. Elsüvít szinte karomat súrolva egy kilőtt golyó. S  abból a mozdulatból indítva súlytok magam elé, puskám tusával pont időben, hogy nagy csattanással megálljt parancsoljak egy baljósan közelítő tőrnek! Mit egy szorító kéz elernyedve földre ejt.

S hogy honnan is kerül, elő magam sem tudom már. Talán az oldalamon levő tokjából Utolsó még megtöltött pisztolyom. Mi még képes megóvni. S kis időre távol tartva azt ki arra vállalkozna, hogy a közelembe kerüljön. Ne puszta kézzel kelljen védenem magamat, magunkat. Ha egyetlen másodpercre körül tudok nézni, arcot csak néhányat látok, kik közelemben vannak.  Távolabb már csak arctalan egymásba gabalyodó embertömeg,  mely hullámzik, s felénk tart. Számukat becsülni sem tudom.

S aztán nyugalomszerű érzés. Beletörődés. Most már csak egy kérdés maradt. Ami nem mindegy. Pont azért, hogy eddig így történt. Nem mindegy milyen befejezést nyer!  Ha be kell fejezni. Kegyel e sors eléggé?  Hogy az ne méltatlan legyen eddigi életemhez.

Na rajta!!! Lássuk csak!! S pisztolyomat visszadugom tokjába. Puskámat emelem föl. Érzem, ahogy a langyos kis hengeres cső tenyerembe simul. Magam elé tartva fa tusáját, nézek magam elé. Most még abban a helyzetben vagyok, alkudhatok, s kérhetem önmagam árát! Ennek nyomatékát a lesújtó puskatus teszi konkréttá. S az első vállalkozót teríti le hangos nyögéssel a földre. Ki már döfni készült felém irányzott szuronnyal. A következő már barátom mellkasa irányában célozva készült megváltó találatot eljuttatni. Ezt már csak egy rúgással tudom kissé eltéríteni. Érezvén, ahogy bakancsomnak ütődik a hideg acél. Mely a bordák közt kívánta befejezni megkezdett útját.

Ez most már az utolsó, a legvégső roham lesz. Egyre szorul, feszül a hurok. S nincs már hová hátrálni sem. Nézni is csak előre lehet. Nem látni hányan, s ki kivel. Annyit igen. Mi már kevesen. Kétségbe ejtően kevesen maradtunk. S előttünk egy arctalan sötét indulatos áradat.

Na, kinek lesz arca először? Ki lesz az? Remélem, legalább meg tudom nézni. S milyen lesz az utolsó szemhunyás? S amikor kinyitom, mit látok? Hová jutok? Mit senki nem tud, nem tudhatunk. Még emberek vagyunk!  Azt mondják. Nem fáj! Nem érzel semmit. Ezek a gondolatok futkorásztak előttem. Szinte nem is tudom milyen időrendi sorrendben. Miközben a történések lejátszódtak. Miket leírtam,  ahogy egy pillanatra, mintha szétnyílt volna a tömeg. Mint mikor a falon egy villanásnyi időre ajtó nyílik. Ott a távolban, a tisztás irányában egy különös alakot láttam.

Folytatás következik 

képforrás:http://archivportal.hu