.

- Nagyikám, anya a te kislányod? - Igen, hiszen tudod. És papa az apukája. - Akkor anya a ti gyereketek. A gyerekeknek ajándékot hoz a mikulás. Anyának is hozhatna. De nem hoz.

Moncsi összehúzza a szemöldökét, mint aki nagyon töri a fejét. Ha az anyja is gyerek, akkor miért nem kap a mikulástól ajándékot? Komoly dilemma ez egy nagycsoportos óvodás kislány számára.

Ám nekem sem könnyű megmagyarázni, hogy az édesanyja már felnőtt, nem hisz a mikulásban, aki egyébként is csak a mesékben létezik, mert ember nem látta, csak elképzeli, szabadon, olyannak, amilyennek hinni szeretné.

A mi kultúrkörünkben a mikulás mosolygós, kövér, nagypapás, akit általában piros orral és arccal, palásttal és sapkával, hófehér hosszú szakállal, kabátján fehér gallérral, ragyogó tisztára suvickolt csizmával ábrázolnak.

Férjem, a nagypapa, elmélyülten olvassa az újságot, ám tudom, hogy a Moncsival folytatott beszélgetésünk minden szavát pontosan hallja.

- Apa pedig a komáromi mama fia?
- Igen, Moncsikám.
- Neki sem hoz semmit a mikulás.

Papa komótosan összehajtogatja az újságot, feláll a kedvenc foteljéből és odamegy a kislányhoz. Leguggol mellé, megsimogatja göndör fürtjeit, majd átöleli, felveszi, és a szemébe néz:
- Moncsikám, feledékeny a mikulás. Látod, azt hiszi, ha valaki már felnőtt, nem kell neki ajándékot adni. Gyere, bemegyünk a dolgozóba és készítünk ajándékokat anyának és apának, majd megírjuk a mikulásnak, hogy ne hagyja ki őket az ajándékozásból. Rendben?

Ragyog Moncsi arca, kétszeres az öröme, egyrészt a szülei nem maradnak ajándék nélkül, másrészt végre garázdálkodhat a papa dolgozójában, amely egyébként számára tiltott terület.

Jobbnak látom, ha hagyom őket kibontakozni. Segíteni nem tudok, nem is akarok, minden esetre süteményekből készítek egy tányérnyit a két dolgozónak, tálcára teszem két kistányérral és szalvétával együtt, és nehogy szomjazzanak, szódával hígított két nagy pohár meggyszörpnek is szorítok helyet a tálcán, melyet alig tudok elhelyezni a párom íróasztalának a szélén.
- Mamikám, papának kincsei vannak! Gyere, nézd meg!

Harmincöt éves házasságunk alatt abban a nagy tévedésben leledztem, hogy a férjem egy komoly főkönyvelő, aki a dolgozó szobájában kizárólag komoly iratokat tart, miután oda legfeljebb takarítási céllal léphetek be, oly módon, hogy közben a párom árgus szemmel figyeli ténykedésemet, nehogy eltűnjön valamely fontos irata.

Az íróasztalon most műanyag olló és kés, színes ceruzák, körzők, vonalzók, rajzlapok, egy kartondoboz, tűzőgép, pillanatragasztó, ragasztószalag kavalkádja hever, és honnan, honnan nem, előkerültek Moncsi régi kifestő könyvei is, Törp papa és Törpilla történeteivel.
- Mama – szólít a férjem, - szükségünk lenne az ajándékokhoz egy tepsi finom mézesre. Megoldható?

Bólintok, persze, hogy megoldható.

Süteménysütés közben időnként benézek a dolgozókhoz. Meg kell mondanom, hogy mindketten nagyon ügyesek.

Papa készít két dobozt, melynek oldalaira a hupikék törpikék egy –egy jelenetét ragasztják fel, a tetejükre pedig Törp papa és Törpilla kerül.

Rajzolnak, színeznek, Moncsi még a nyelvét is kinyújtja nagy igyekezetében. Közben beszélgetnek.
- Holnap jön a mikulás, megkapja addig a levelünket?
- Biztosan.
- Megírod, papa? Én még nem tudok írni.
- Persze, azonnal megírom. Kitesszük az ablakodba, s meglásd, reggelre elviszi a mikulás.
- Hogyan kapja meg az ajándékot? Azt is odatesszük?
- Természetesen.
- Honnan tudja, melyik lesz anyáé és melyik apáé?
- Tudni fogja, hidd el.

Látom, megint nagyon gondolkodik Moncsi.

Futok vissza a süteményhez, már ki kell vennem az első tepsivel. Finom illata belopakodik a dolgozóba is.

Mire kisül a második tepsivel, megterítek az ebédhez. Gombaleves lesz, krumplis tésztával. Az asztalon gőzölög a leves, mert pontosan dél van, az én drága férjuram máskor már türelmetlenül várja az ebédet, az asztalnál ülve, most pedig ott bolondozik az unokájával a fürdőszobában, mert nehezen jön le a kezükről a festék, meg a ragasztó.

Hát, étvágyuk, az van, nagyon örülök neki, mert Moncsi általában keveset eszik, most pedig még repetát is kér a levesből.

Kiviszem a levest, hozom a második fogást. Moncsi súgja a nagyapjának:
- Papa, mi is megkóstoljuk a mézest?
- Hogyne kóstolnánk, kislányom! Elvégre valakinek a minőségét is kell ellenőrizni!

Látja a gyerek, hogy papa megszórja borssal a krumplis tésztát, nem akar lemaradni mögötte, s utánozza a nagyapját. Persze, hogy sokat szór rá, új tányért adok neki és magam szórom meg a tésztáját láthatatlan borssal, és így már versenyt ehet a papával.

Megissza a meggyszörppel dúsított kristályvizét, megtörli a száját a szalvétával és merőn rám néz.
- Mama, azt mondta papa, hogy minőség mézest is meg kell kóstolnunk!

Ránézek a férjemre és egyszerre robban ki belőlünk a nevetés.
- Kislányom, még meleg a sütemény, egyébként is, díszítenünk kell cukorral és citromlével felvert tojásfehérjével. Látod, abban segíthetsz nekem.
- Én is segítek – csatlakozik papa.

Már látom, ebből nem lesz nagy segítség. A férjem előadja szokásos műsorát, hogy a kicsit kajla figurákat, vagy amelyiknek esetleg letört a széle, nem lehet feltálalni, ezért nem érdemes díszíteni sem, hanem úgy, ahogy van, ott, helyben el kell fogyasztani.

Lelkes segítőim a konyhában az asztalra terített fehér abroszon szépen sorba rakják a langyos mézeskalács figurákat, fenyőfákat, csillagokat, nyuszikat, őzeket, virágokat, ügyelve arra, hogy elég hibás legyen közöttük, amelyet - természetesen a papa biztatására - nagy egyetértésben elfogyasztanak. Közben elkészítem a díszítő masszát, habzsákba töltöm és az én kis segítőim azonnal elmennek.

- Moncsikám, gyere, lefektetlek, aludj egy kicsit – hallom a férjem hangját. – Tudod, mit? Kitesszük az ablakba a mikulásnak írott levelünket, és ígérem, amint mama elkészül a mézesekkel, telerakom a két dobozt, és odateszem mellé. Lehet, mire felébredsz, a mikulás már elviszi valamennyit. Rendben?
- Papa, nem alszom el, hátha meglátom a mikulást.
- Rendben van, de feküdj le, betakarlak, kiteszem az ablakba a levelet, és nem fontos aludnod. Csak pihenj egy órácskát, addig rendbe teszem a dolgozót.
- Szólok, papa, ha jön a mikulás.
- Jól van, kicsim. Hozom Morzsit, majd az ugat, ha véletlenül elaludnál. Úgy, szorítsd magadhoz.
- Most nem takarom be, mert akkor nem látja az ablakot.
- Jól van, Moncsi, pihenj.

Morzsi, az ütött-kopott plüsskutya, három éve az unokám hálótársa. Ha nehezen alszik el, morzsolgatja a kutyus fülét.

Tíz perc múlva Moncsi már az igazak álmát alussza. Papa kiveszi az ablakból a mikulás levelét és behúzza az ajtót, két óráig biztosan alszik az unokánk.

Hamarosan megérkeznek a lányomék és a férjem elmeséli nekik a mikulás történetet. A vejem azonnal ajánlkozik, hogy segít megtölteni mézessel az ajándék dobozokat.
Természetesen az ő szeme is megakad néhány süteményen, melyet nem talál tökéletesnek és mondanom sem kell, hogy azonnal megeszi.

A lányom sejt valamit, mert utánunk jön a konyhába, kezében az ünnepi csomagolópapírral.
- Segítek becsomagolni az ajándékot – mondja és szabad kezével máris a sütemény után nyúl, nehogy kimaradjon a minőség ellenőrzésből.

Hiába, az apja lánya! A vejem is tanulékony. Ellenben vitathatatlan, hogy takaros kis csomagocskákat készít az ajándékokból, még masnit is tesz rájuk.
- Tedd el szívem, - szól a lányomra – mielőtt felébred Moncsi. Mama – fordul hozzám -, kaphatok én is abból a híres meggyszörpből?

Papa is megjelenik, ölében az unokájával, aki meglehetősen hangosan súgja a fülébe:
- Elvitte a mikulás a levelet! Megnéztem.
- Odatettem ám a dobozokat is, becsomagolva, azt sem láttad? – kérdi somolyogva a férjem.
- Nem, nem voltak ott.

Megpróbál a vejem komoly maradni, kevés sikerrel:
- Szervusz, Moncsi! Mondd csak, kislányom, mi dolgod neked a mikulással?

Menteni kell a helyzetet, inkább kiterelem a konyhából a családot, megmelegítem a maradék krumplis tésztát, mert tudom, hogy nagyon szeretik.

Sötétedik, mikor elmennek a lányomék.

Leszedem az asztalt, a férjem már a nappaliban nézi a televíziót.
- Hoznál szívem néhány mézest? Úgy megkívántam! – kiált utánam.

Sóhajtok egy nagyot, előveszek egy zacskó sós mogyorót, tálkába öntöm és odateszem a férjem elé a dohányzóasztalra. Kérdőn néz rám.
- A mézes már elfogyott – mondom és megyek mosogatni a konyhába.

És én még csak meg sem kóstoltam.