szlth.int-ről

Mire lehull a fákról a levél, addigra lekerül a kezemről a gipsz, és helyreáll a rend az életemben. Hat hét, Erzsi néni, mindössze hat hét, nyugtatgat az orvos, ám látom a szemén, maga sem hiszi, hogy utána olyan lesz a kezem, mint régen. Bal kezem könyékig gipszben, ráadásul egy széles kendővel fel kell kötnöm, hogy vízszintesen legyen.
Kiülök az erkélyre, iszogatom a neszkávémat, elszívok egy cigarettát és nézegetem a Feneketlen tó körüli történéseket. Bekapcsolom a rádiót, aláfestésként hallgatom a délelőtti magazin műsort.
Finom ez a kávé, három az egyben. Ettől nem dobog gyorsabban a szívem, lám, mire jó, ha az ember még kávét főzni is képtelen, felfedez új dolgokat, mint például a gyömbéres keksz, melyet a menyem küld, egy egész nagy dobozzal, hogy kóstoljam meg, nagyon finom. A fiam úgy adja át, mintha aranyból lenne, pedig tudja, hogy tudom, ezt is a nászasszonyom sütötte, mert a menyem számára a konyha, tizenöt évi házasság után is, egy felfedezésre váró ismeretlen földrész. Kész csoda, hogy a két unokám mégis szépen fejlődik a félkész ételektől, melyeket csak a mikróba kell tenni, vagy a sütőbe és fél óra múlva ehetővé sül.
Szépen süt a szeptemberi nap, még ereje is van. Két hónapja vagyok nyugdíjas, el sem hiszem, hogy többé számomra nem lesz becsengetés.  A katedrán töltött harmincnyolc év elhasznált, nem is maga a tanítás, hanem a körítés, az adminisztráció, a statisztikák. Bevallom, zavarnak az új dolgok, a négyéves politikai ciklusok oktatásügyi újításai, a történelem és az irodalom téziseinek rendszeres átértékelése, az elsős gimnazisták szövegértésének hiányosságai, a kollégák napi megélhetési gondjai.
Valóban finom a gyömbéres keksz, minden reggel hármat, négyet is elmajszolok a kávémhoz, kényelmesen, ahogyan az egy úrinőhöz illik. Elvégre milliomos vagyok, időmilliomos, azt teszem, amihez kedvem van, senki és semmi sem sürget.
Jó, hogy megvettem a két műanyag széket a kerek kis asztallal, ide, az erkélyre, pedig a vásárláskor eszembe sem jutott, milyen jó szolgálatot tesz. Egyszerűen megtetszett, és persze, fillérekért adták, mert mintadarabként kinn állt az áruház előtt, kicsit kiszívta a nap. Bevontam bútorhuzattal a székeket, varrtam takaros terítőt is az asztalkára, egészen takaros lett a garnitúra és a szél sem süvít át a székek támláján.
Időnként megnézem a kocsit, amellyel pont a házzal szemben parkolok. Mérgelődtem, mert a szokásos helyemet elfoglalták és éppen a nagybevásárlásból jöttem haza, millió egy csomaggal, melyeket kettesével hoztam fel a lakásba. Az utolsó fordulónál megbotlottam, elestem, oly szerencsétlenül, hogy eltört a karom. Egy ismeretlen fiatalember felsegített, felhozta a csomagjaimat is. Demcsákné, a ház mindentudó pletykafészke, rögtön kijött a folyosóra és zengett a ház a hangjától, ahogyan tudakolta, mit segíthetne. Felhívtam a barátnőmet, aki fél órán belül megjelent és segítségével minden vásárolt cikk a helyére került. Utána mentünk el az ügyeletre.
Judit másnaponként eljön, két napra megfőzi az ebédet, hoz friss zsemlét, felvágottat, gyümölcsöt és sokat beszélgetünk.
Ismét ott a tó körüli passzászon az idős pár, akiket pár napja minden délelőtt látok, amint lassú tempóban, beszélgetve, meg-megállva kétszer megkerülik a tavat. A férfi magas, vékony, a nő talán a válláig érhet. Mindketten elegánsak. Messziről is látni a közöttük lévő szoros érzelmi kapcsolatot, pedig még csak egymás kezét sem fogják meg.
Összeszorul a szívem az irigységtől.
Nekünk is így kellene sétálgatnunk, de erre már sohasem lesz módunk, pedig Dénes tervezgette, miként élünk, ha én is nyugdíjba megyek. Havonta egyszer elutazunk belföldi néhány napos kikapcsolódásra. Két évre előre megtervezte az útjainkat. A büdzsébe még az is beleférne, hogy sorra látogassuk az európai országok fővárosait, évente egyet-egyet. Tervezgetett, mert cél nélkül nem tudta elképzelni az életét. Nyugdíjba küldték, fiatalítunk, Dénes bácsi, de tanácsadóként szívesen látjuk, mondta neki az új vezérigazgató, aki annyi idős lehetett, mint a fiunk.
Dénes nem akart megtűrt kegyelemkenyéren a cégnél maradni. Zuglóban laktunk, százharminc négyzetméteres családi házban. Elkezdte a ház felújítását és a parányi kertünkben zöldségeket termelt. Elkészült a házfelújítás, és meghívtuk a barátainkat egy kerti partira.
Két nap múlva, munka után, ott találtam a fotelben, a televízió előtt. Elaludt. Örökre.
Ennek hat éve, de még mindig morzsolom szememből a könnyet, ha csak rágondolok.
Az idős pár túl van az első körön. Leülnek a padra, korábban ilyet nem tettek. Csak nincs valami baj? Nincs, szerencsére. A nő borítékot vesz elő a táskájából és átnyújtja a férfinek, aki kiveszi belőle a tartalmát és figyelmesen olvasgatja.
Nem volt maradásom, lézengtem, mintha idegen helyen lennék, mert Dénes nélkül élhetetlenné vált a hatalmas ház.
Eladtam az ingatlant, a vételár felét a fiamnak adtam, a másik feléből megvettem ezt a lakást és maradt is némi tartalékom. Így tartottam tisztességesnek. Háromszázhúsz kilométerre élnek a fiamék, hadd boldoguljanak, ne várják a halálomat, hogy hozzájussanak Dénes örökségéhez.
Örült a menyem, még nagyobb házat vehetnek, és végre kimehetnek Amerikába. Lelkük rajta.
Kellemes, meleg az idő. A fák ágai között szellő lurkók cikáznak, lesodorván néhány kapaszkodni képtelen színes levelet. Az idős pár ismét felkerekedik, folytatják sétájukat.
Sétájuktól megéhezem, mintha magam is ott rónám a köröket a tó körül.
Maradt tegnapról egy kistányérnyi túrós csusza, beteszem a mikroba, megmelegítem és ott, a konyhapultnál állva, azonnal megeszem. Iszom rá kristályvizet, s máris megyek vissza az erkélyre, ám előtte fél kézzel elmosogatom a tányért és az evőeszközt, amely fél kézzel nem kis teljesítmény.
Az erkélyen addig nem ülök le, amíg meg nem keresem szememmel az idős párt. Éppen takarásban vannak, eltelik néhány perc, mire meglelem a két kényelmesen ballagó alakot.
Miért kínzod magad, kérdezné Dénes, egyébként sohasem voltál irigy senkire és semmire, most, vénségedre se tedd, Erzsikém!  
Nem tehetek róla, Dénes, látod nincs munkám, nincs elfoglaltságom, eltört a kezem, tehetetlen, béna vagyok!
Megborzongok.
Jézusom, ha így folytatom, megbolondulok.
Felkászálódok, kikapcsolom a rádiót és előveszem Arany Toldiját, az megnyugtat.
Tizenegykor megszólal a csengő. Végre megjött a barátnőm. Az ajtóban azonban Péter áll, Jutka férje, kezében egy csokor virággal, meg egy degeszre tömött szatyorral.
-    Csókolom a kezed, Erzsikém! Jutkának váratlan dolga akadt, engem küldött maga helyett.
-    Szervusz, kedves Péter! Nagyon örülök, fáradj be!
Barátnőm küldött ebédet, a dobozok húslevest, rántott csirkét, salátát és meggyes pitét rejtenek.
-    Erzsikém, drága, mikor mozdultál ki itthonról? Egy hete? Tisztelettel javaslom, menjünk le sétálni, ha nagyon elfáradsz, ígérem, hogy a karjaimban hozlak haza.
Elnevetem magam, persze, hogy haza tudna hozni, hiszen alig vagyok ötven kiló, a százhatvanöt centimhez persze, ez éppen elég.
Péter főz egy igazi kávét, míg én átöltözöm, és az ételeket is kiteszi a jénai edényeimbe, majd elmossa a kiürült dobozokat. Fél óra múlva magam is ott sétálgatok a barátnőm férjével a tóparton. Folyamatosan szóval tart, három unokája viselt dolgait meséli, szellemesen, kikarikírozva saját nevelési módszereit is.
Megkerüljük a tavat és magam is csodálkozom, hogy az idős pár ismét ott ül az egyik padon. Lassítom a lépteimet, mintha elfáradtam volna. Péter azonnal javasolja, hogy üljünk le egy kicsit és a pár melletti üres padra mutat.
Nem figyelek rá, szégyen, de hallgatózom.
A hangfoszlányokból, mint mozaikokból, összeáll végre a kép. Szó sincs idős házaspárról. Két idős, egyedülálló embert egymás mellé sodort a közös, ám távoli rokon utáni örökség.
Mosolyra húzódik a szám, öregségemre bedőltem a látszatnak.
-    Induljunk, Péter. Meghívhatlak egy fagyira?
Meghívhatom.
Egy órára érünk haza. Péter összecsomagolja a dobozait és elköszön.
-    Látod, majdnem elfelejtettem megkérdezni, hogy vállalnál-e érettségire való felkészítést? Jutka négy diákot szívesen átküldene hozzád.
-    Persze, hívjanak csak fel. Nagyon köszönöm. Legalább lesz elfoglaltságom.
Kiengedem, és megvárom, amíg felhívja a liftet.
Zárom az ajtót, amikor meghallom Demcsákné hangját.
-    Látja, Editke – szól át a folyosó végén sepregetőnek -, Erzsike igencsak víg özvegy! Milyen jóképű férfit engedett ki a lakásából! Hát, igen. Valamikor az én uram is ilyen fess ember volt!