admin fotó.

Március nyolcadikán mindenképpen jó nőnek lenni. Máskor is, de ezen a napon minden rólunk szól. Majdnem.
 
Biztos vagyok abban, hogy aki kitalálta a nőnapot, annak nagy vezekelni valója volt a női nemmel szemben, de lehetséges, hogy a női igenekkel is.
Mi tagadás, nekünk, nőknek, jól jön az évnek ez a napja, amikor végre úgy viselkednek velünk a férfiak, ahogyan az év többi háromszáz- hatvannégy napján is kellene. Hiába, nekünk már csak ez az egy nap jut!
Tudjuk, mi magunk is, hogy egy nap a miénk, ezért előre készülünk rá, hogy emlékezetessé tegyük a férfiak számára. És felejthetetlenné.
Hetedikén ünnepi vacsorát főzök másnap estére, töltött dagadót a férjemnek és megsütöm a kisfiam kedvenc tortáját, apunak veszek egy üveg bort, az öcsémnek pedig veszek egy könyvet.  A kollégáimat is meg kell majd kínálni, nem csupán hellyel, ezért sütök két tepsi krumplis pogácsát, mert napok óta célozgatnak rá, hogy mennyire jó volt, amit az egyik vállalati bulira vittem.
Este tizenegyre végzek, a férjem és a tízéves kisfiam már az igazak álmát alusszák.
A tus alatt jut az eszembe, hogy elfelejtettem édességet venni, amellyel a kisfiam megkínálhatná az osztálytársnőit. Korán kell megtanítani a férfias viselkedésre, elvégre már tíz éves, kiskamasz, aki élvezi, ha a barátnőm tizenkét éves kislányával sutyoroghat. Nem baj, majd reggel megveszem, a két doboz Ferrerót, hiszem megígértem a férjemnek, hogy kimegyek vele a piacra, virágot venni a kolléganőinek.
Reggel alig tudok lelket verni a férjembe, mert kiderül, hogy éjjel háromkor megnézett egy meccset az Euro sporton.  Fél hatkor elindulunk a piacra. Útközben az én kedves párom számolgatja, hány kolléganőnek kell virágot vinni, de összezavarodik. Nem tudja eldönteni, hogy vezér titkárnőjét, meg a női vezető társait beleszámolja-e, avagy csak a főosztályán dolgozó hölgyeket lepje meg virággal.
A virág standokon ott pompáznak kévébe köve a legkülönbféle csodák, a szivárvány minden színét képviselve, vágottak, cserepesek, olcsók és drágák, díszcsomagolókkal és selyempapírral, szalagokkal, feliratokkal, kabala állatokkal, meg jópofa szövegű táblácskákkal. Fél óráig csak tobzódunk a látványban, itt ez a szebb, a másiknál a másik, de a harmadiknál a csomagoló anyagot ingyen adják hozzá, a negyedik ötven darabonként engedményt ad, az ötödik messziről integet, emlékszik, hogy tavaly nála vásároltunk. Az én drágám erősen töpreng, szinte hallom, ahogyan kattognak fejében a kerekek, gyors fejszámolással megpróbálja kiszámolni, hogyan jár jobban. Javaslom, hogy mindenkinek egy negyven centi hosszú szárú fehér rózsát vigyen. Töpreng, ráncolja a homlokát. Amíg döntésre jut, beszaladok a közértbe megvásárolni az édességet a fiamnak. Már a pénztárnál járok, amikor megszólal a hátam mögött: mondd, kedvesem, nem örülnének jobban egy-egy tábla csokinak? Kérdezi a véleményem, de a válaszom már nem is olyan fontos, mert egy doboz nagyméretű Milka csokoládét szorongat a kezében. Kifizetnéd, kérlek, a kocsiban felejtettem a tárcámat.
Hazafelé végig azon lamentál, talán mégis inkább virágot kellett volna vennie, no, nem rózsát, amit ajánlottam, hanem cserepes árvácskát, azt adják a legolcsóbban. Meg azután tartós is, a csokitól meg híznak, vagy meg sem eszik, hanem hazaviszik a gyereknek. Az nem is olyan személyes. Mi lenne, ha visszamennénk virágért?
Nem lehet, nyugtatgatom, mert a kisfiunk elkésik az iskolából.
Reggelizés közben magyarázom a gyereknek, hogy minden kislánynak adjon egy szem bonbont, a tanár néniknek is jut belőle, de ő maga csak egyet egyen meg, mert ha többet elnassol belőle, nem lesz elég. Majd este kap kárpótlást. Értem, anya, mondja, és bólint is hozzá.
Átöltözöm, és indulás előtt megnézem magam az előszoba tükrében. Csinos vagyok az elegáns búzavirágkék kosztümben, fehér csipkeblúzban, a hajamon csillog a lakk, finom sminkem kiemeli szemem színét.
A munkahelyemen meglepetés vár. Manci zserbót, Jutka muffint, Kata piskótát, Erzsi néni lekváros buktát hoz, a szingli lányok, Dóri és Nádja pedig csokoládés kekszekkel egészíti ki a kínálati palettát. A teakonyhában tálcákra tesszük a süteményeket.
Mint más napokon, a férfi kollégák jönnek kávét inni, elsütnek néhány viccet és visszavonulnak. Persze, még nem jött be a főnök. Tíz körül megérkezik, túl az első értekezletén, a feje akkora, mint egy közepes léggömb. Tíz perc alatt annyi feladatot oszt ki délután négy órai határidővel, amelynek elvégzéséhez legalább két-három nap kellene. Közben válaszolni kell az e-mailben érkező levelekre is. Szerencsére az üzleti partnereink többsége csak nőnapi üdvözletet küld. A bátrabbak futárral virágot küldenek, többnyire negyven centis fehér rózsát.
 Nincs időnk ebédelni sem, ezért szép lassan elkezdjük nassolni a pogácsát, utána a süteményeket. Fél négyre elfogy egy szálig a sütemény, de elkészülünk a munkával is.
A főnök fél óra alatt átnézi az elkészült anyagokat, majd ránéz a naptárára, kiszól titkárnőjének, hogy ne engedjen haza még senkit és küldje be a helyettesét, akit azonnal elküld sürgős feladattal valahová.  Negyedóra múlva összehív bennünket a tárgyalóba, percekig beszél a nők fontosságáról és szépségéről a férfikollégák türelmetlenül toporognak, rég megették a süteményeket, ezért felesleges dolognak tartják az egészet, inkább mennének már virágot venni a feleségnek, barátnőnek. Mi is igyekeznénk haza. Mindannyian megkönnyebbülünk, amikor kapunk végül egy kis tábla Boci csokoládét. További érdeklődés és nassolnivaló hiányában mehetünk a szélrózsa minden irányába.
Otthon a kisfiam fantasztikus fantázia filmet néz, a szeme sem rebben, és közben eszegeti a bonbonokat. Mintha azokat a lányoknak kellett volna adnia. Megkérdezem, honnan maradt ennyi édesség, mire közli: Tudod, anya, Ferkóval elcseréltem a felét erre a filmre, a maradék meg kevés lett volna, ezért megtartottam. Kérsz? Nagyon finom! Anya, mi lesz a meglepetésem?
Nincs időm a válaszra, mert megérkezik az öcsém, ad két puszit, meg egy doboz pralinét és rohan tovább.
Melegítem a vacsorát. Végszóra hazaér a férjem, kezében a reggeli dobozzal, melyből elővarázsolja a maradék két tábla csokoládét. Olyan szöveggel adja át a csokoládét, melytől a fadarabnak is kicsordulna a könnye a meghatottságtól. Nem részletezem. Fedje homály.
Vacsora közben megérkezik apám, kedvenc virágomból, gerberából kötött malomkeréknyi díszes csokorral és pezsgővel.
Ünnepélyesen, pátosszal felköszönt, s mint gyerekkoromban, ad a homlokomra egy puszit, majd hátba veregeti a férjemet: Hozd fiam a poharakat, igyunk a szép lányok, asszonyok egészségére, akik egész évben bennünket kényeztetnek.
Koccintunk. Hozom a gyerekemnek sütött tortát, melyet meglehetős gyorsasággal felfalnak hármasban, nagy egyetértésben.  Átvonulnak a nappaliba. Apám a fiammal társasjátékozik, a férjem nézi a tévét, én pedig mosogatok a konyhában.
Családi idill.
Nőnek lenni jó.
Meri valaki az ellenkezőjét állítani?