Tóbiás Klára szobrászművész tűzzománca

A megálló felé baktatva, liget mellett haladok el. Minap a hirtelen kerekedett viharos szél lábam elé repített egy fészket. A tavasszal gondosan rendbe hozott madárlakás épen ért földet, benne apró pihék és nagyobb tollak jelezték a család idei szaporulatát.

Sajnáltam a kis közösséget. Olyan ez, mint az embereknél a bankok általi kilakoltatás. Fölnézek a lombozatra, de nem tudom honnan fújta le a szél, igaz vissza sem tudnám helyezni a fészket, pedig tavasszal számba vettem mindegyiket a csupasz fákon. Évről-évre kevesebb lett. 

Egyes hírek szerint az elmúlt harminc évben több milliónyi madár "tűnt" el a vegyszerek okozta pusztulás miatt. No meg a békés átmenetű, négyévszakos éghajlatunk szélsőségesre fordulása sem kedvez madárállományunknak sem. Már csak emlékezetemben él a hajnali három óra ötven perckor felcsendült rigó koncert, amire mindig mosolyogva ébredtem. Az órára sem kellett néznem, hiszen az ünneplőbe öltözött énekesek pontosak voltak. Idén, egy pár trillázott, de ők is eltűntek. Igaz, az elszaporodott szarkák sokukat elüldözték, sőt fiókáik nevelésében is zaklatták őket. Ugyanezt teszik a nagyvárosban idegenül tébláboló vetési varjakkal, akik kényszerből, életüket mentve települtek be, kiszorulva természetes életterükből. Szomorúan keresgélnek számukra megfelelő élelmet, s ha találnak, rájuk cserregnek a szarkák. A nagytestű varjak ilyenkor megdermednek, pedig elég lenne a szárnyukat megrebbenteni, hogy a pofátlan, tolakodó, minden más madártól az életteret is ellopó jövevényeket megleckéztessék. De nem. A vetési varjú tisztességes, ő a földeken más szabályok szerint élt. Távol áll tőle a gáncsoskodás, az alattomosság. Mily hasonlatos ez az emberi viselkedésre is, amit a politika diktál.  Egyre több a szarka-típusú ember, akiket egymás bűneinek palástolgatása ment meg a felelősségre vonástól. Legalábbis egy ideig. Mert, ahogy elnézem az elegáns "ruhájú", ám álnok természetű madarakat, ha éppen nincs más a közelben, egymást gyilolják, mert ilyen a természetük.

A gyenge lelkű elpusztul, az erős megmarad. Míg gondolatban idáig jutok, csőrében, hozzá képest hatalmas zsemle darabkával suhan el mellettem egy verébfi. Védett helyre vonul zsákmányával, ahol szaporán csipkedi a finomságot. No lám, Budapest egykori városvezetője révén majdnem kipusztított verébállományunk inkább a természet parancsának engedelmeskedett. A reggeliből pillanatok alatt odasereglett verébcsapat követeli a jussát. Megegyeznek. Így van ez rendjén. Már csak az időjárás mesterséges megváltoztatóit kellene fülön csípni, s eszükbe juttatni, hogy ők is áldozatai lehetnek, amit meggondolatlanúl előidézgetnek a világ bármely pontján.

Ekkor a madarak az ég felé szállnak, én a villamosra, de vetek még egy gyors pillantást a szél által görgetett, lassan széteső madárfészekre.