Kép: Google képek sorozatból

Köménymagos leves

Nincs más dolgom, mintsem naphosszat tétlenkedni. Hetven után már nem kapkodok.

Komótosan élek, télen csak a tévét nézem, házhoz hozzák az ebédet, már főznöm sem kell. Szegény uram két éve itthagyott, már bevásárolni sem járok, hetente háromszor jön a lányom, vagy az unokám és hoznak mindent, amire szükségem van. Takarítani sem engednek, csak pihenj, mama, biztatnak, de tudom, ha ez így megy sokáig, akkor nem akarok élni tovább. Feleslegesnek érzem magam, nem bírok tétlenkedni. Kicsit szédülök, ha az utcán járok, ezért leszoktam a sétákról is. Egyébként is céltalanul, egyedül róni az utcákat, a siető emberek tömegében…
No, mindegy, nem panaszkodom. Ma már kisütött a Nap, tavasz lesz, érzem a levegőben, meg az öreg csontjaimban is. Jól beöltözök és kiülök az erkélyre, mint ahogyan annak idején a kapu előtti padon ültek az öregasszonyok a falunkban. Csak itt, a negyedik emeleti erkélyen, nem találkozom a járókelőkkel, sem ismerősökkel, sem ismeretlenekkel. Beszélgetni nem lehet senkivel, bekapcsolom a rádiót, hogy legyen valami zaj körülöttem, a buszén  meg a villamosén kívül is.
Ott, az a zöld sapkás fiúcska, milyen ismerős. Azt hiszem, a házunkban lakik. Érdekes, hogy reggelizni a McDonaldsba megy, meg ott is ebédelt tegnap, iskola után is.
Hát, engem is elvitt egyszer az unokám, de nem tudom, mit ettünk, kenguru húst vagy szárított bölényt, de itthon mindent kiadtam magamból. Jocókám meg csak nevetett, nem is tudtam, Nagyi, hogy ennyire kényes a gyomrod, cukkolt, de megvizsgált és megnyugtatott, gyomorrontás, adott pirulát, amit kidobtam, amikor elment és elővettem a harmadévi szilvapálinkát, a hatvanegy fokosat, ittam belőle egy stampedlit és másnap már kutya bajom sem volt.
Belgyógyász lesz az unokám, a menyasszonya meg gyógypedagógus. A házasságkötést addig halogatják, hogy lemaradok a dédunokáról. Egyszer Jocó azt súgta a fülembe, Nagyikám, a dédunokához ma már nem kell házasság. Mérges lettem, utána meg nevettem, tudom én azt fiam, de azt a gyereket fel is kell nevelni, családban, nem elég megcsinálni! Az a lakli unokám meg legyintett, nem merte kimondani, hogy ódivatú vagy Nagyi, csak kiolvastam a szeméből.
Gyorsan eltelik a délelőtt, kicsit szunyókálok a fotelben a tv előtt, utána hozzák az ebédet. Megint Zilahy leves van, valamit visz a víz, a második meg kelkáposzta főzelék fasírttal. Nem kell a kel, szétfőtt és íztelen.
Ennék egy jó köménymagos levest, pirított kenyérkockával! Sütnék hozzá almás palacsintát!
Visszamegyek a napra, tulajdonképpen nem is vagyok nagyon éhes. Annyira nem, hogy főzzek magamnak.
Megint megy a fiú ebédelni a mekibe. Majomnak való ételt adnak ott.  Gyorsan kijött, biztosan nem evett semmit. Ha lekiabálok neki és meghallja, akkor elküldöm tejért és sütök neki palacsintát.
-    Kisfiúúúúúú… zöld sapkás… csengess fel a húszas csengőn, kérlek!
Integet, hogy érti. Máris csenget, lelkesen, de nekem még el kell botorkálnom az előszoba ajtóig, hogy felvegyem a telefont.
-    Csókolom, néni.
-    Szervusz, kisfiam. Szeretnélek megkérni, hogy hozzál nekem egy liter tejet.
-    Hozok.
Erre leteszi, pedig pénzt akartam adni neki, honnan lenne egy ekkora gyereknek pénze. Ilyenek ezek a gyerekek, végig sem hallgatják az embert, csak sietnek a dolgukra.
Mindegy, a köménymagos levest azért megfőzöm. Mire elkészül, a kenyérkockák is megpirulnak. Mennyei az illata. Csengetnek.
Az ajtóban a zöld sapkás fiúcska áll, kezében dobozos tejjel.
-    Gyere csak be, még ki is kell fizetnem. Ne félj, csak én vagyok itt, egyedül élek és nehezen mozgok.
Szabódik kissé, megértem, én is tiltottam a gyerekeimnek, hogy idegenekkel szóba álljanak.
-    Kovács Dénesné vagyok, Gizi néni, és téged hogy hívnak?
-    Karajos Szabó Patrik.
-    Szereted a palacsintát? Most akarok sütni. Ha megvárod, megkínállak. Szép neved van.
-    Nekem nem tetszik.
-    Miért nem tetszik?
-    Hentesnek csúfolnak az iskolában.
-    Tudod mit, Patrik, ezt még megbeszéljük. Tedd le a táskád, odaadom a tej árát, és ha segítesz nekem, hamar megleszünk a palacsintával. Eredj, moss kezet a fürdőszobában.
Gyorsan elkészül a palacsinta tészta, jobb lesz, ha nem sietek, nehogy lemaradjon a fiúcska az alma reszeléssel. Közben elmesélem neki, hogy a becsületes nevét ne szégyellje. Annyi azonos vezetéknevű lakott egy faluban, hogy valahogyan meg kellett különböztetni őket. Jobbára innen erednek a ragadvány nevek.  Valószínűleg valamelyik felmenője hentes lehetett. Olyan hentes, aki nem orjára bontotta a disznót, hanem karajra. Vagyis a neve azt jelenti, hogy annak a Szabó vezetéknevű hentesnek az ivadéka, aki karajra bontotta a hízót.
-    Hát a szüleid mivel foglalkoznak?
-    Apukám sebész…
-    Hát, az közel áll a mészároshoz… mármint a hentes és mészároshoz. Anyukád mit csinál?
-    Ügyvéd.
-    Van testvéred?
-    Nincs.
-    Akarsz még segíteni?
-    Igen.
-    Jó, akkor itt a porcukor, keverd össze ezzel a fahéjjal, majd ezzel szórjuk meg a palacsintákat.
Ügyetlen a fiúcska, de nagyon igyekszik. Míg sül az almás palacsinta, mesélek Patriknak, milyenek voltak gyerekkoromban a disznótorok, hogy mi a különbség, ha orjára vagy karajra bontják a hízót, milyen az orjaleves, hogyan készül a disznótoros káposzta. Elmesélem azt is, hogy a szomszéd gyereke beöltöztek pócurkának és a vacsora ideje alatt átjöttek, skandálták a verset:
-    Azt hallottuk, disznót öltek, hurkát-kolbászt is töltöttek, mi is fogtuk fülét farkát, adjanak hát egy falatkát! – és körbejártak egy üres tányérral asztalnál ülőknél, és mindenki tett a tányérjukra egy-egy falat ételt, amit azután a kemence padkára ülve azonnal meg is ettek.
Issza a szavaimat, hiába, honnan is ismerné ezeket a dolgokat. Élvezi a mesét, csillogó szemmel kérdezget. Válaszolgatok szorgalmasan. Jaj, annyira sok lett a palacsinta, hogy egy hétig ehetem.
-    No, akkor ebédeljünk együtt. Meg tudsz teríteni?
-    Igen, már az óvodában is terítettem.
-    Szereted a köménymagos levest? Még nem ettél? Kóstold csak, finom.
A mélytányér karimájáig szedem a levesét, szórok bele kenyérkockát tisztességgel. Kanalazza Patrik, eleinte óvatosan, hátha nem ízlik, utána meg olyan gyorsan eltünteti, hogy én még a felénél sem járok az enyémnek. Nézi a fazekat a gáztűzhelyen, szedek még neki, látom, még éhes.
-    Egyél csak nyugodtan, kisfiam, addig elkészítem a palacsintát.
A reszelt almától a szokásosnál vastagabbak a palacsinták. Megkenem őket baracklekvárral, kettéhajtom és megszórom fahéjas cukorral. Egy egész pecsenyéstál tele lesz velük.
A harmadik palacsinta után megszólal a gyerek:
-    Gizi néni, akkor legyek büszke a Karajos nevemre?
-    Legyél bizony, kisfiam. Biztosan nincs másik gyerek az osztályban, akinek a nagyapja vagy a dédapja neves hentes volt.
Megnyugodva eltüntet még két palacsintát, de többet ne egyen, mert rosszul lesz. Elveszem előle a pecsenyés tálat, keresek egy ételes dobozt és telerakom palacsintával.
-    Ezt pedig vidd haza, ha később megéhezel, megeheted.
-    Köszönöm az ebédet, nagyon finom volt.
-    Egészségedre, Patrik.  Ha van kedved, gyere holnap is.
-    Köszönöm. Jövök. Csókolom!
Felkapja a zöld sapkáját, panyókára veti a kabátját, és egyik kezében a táskával, másikban a doboz palacsintával, boldog mosollyal várja, hogy kiengedjem.
Kimegyek az erkélyre, kiszellőztetem a fejem. Áthallatszik, hogy Patrikkal perel az anyja, micsoda dolog idegen néninél ebédelni, mi az a magos leves, honnan veszi ezt a marhaságot a hentesről, igaz, a dédapja az volt, de annak már legalább hatvan éve, holnaptól menjen haza időben, most pedig irány leckét tanulni.
Nyílik a szomszéd erkély ajtaja, kilép egy vékony, magas fiatalasszony, kezében a dobozommal. Mintásra festett hosszú műkörmeivel feszegeti a doboz tetejét, kinyitja nagy nehezen és szinte két harapásra eltünteti egyik palacsintát a másik után.
Elszégyellem magam, hogy véletlenül tanúja voltam a falánkságának.
Visszamegyek a lakásba, felhívom a házmestert. Holnaptól megkapja a menzás ebédemet, ha minden nap bevásárol nekem a főzéshez.
Holnap gulyásleves lesz, krumplis pogácsával.
Vajon mit szólna Patrik édesanyja, ha nem csak pogácsát, de levest is küldenék neki?