Összegzés

10. fejezet

 

Tisztelt Olvasóim! Ki vagyok és hová tartok? — tehetik fel a
kérdést.
 

VÁNDOR VAGYOK
 

Vándor vagyok az élet országútján, aki kutatja, tanulja és
tanítja a lélek és a szellem csodájának megismerését. A szeretetrõl,
hitrõl és alázatról írom gondolataimat.
Ma nagy divat a szeretetrõl beszélni, de kevesen élik meg.
Szeretni õszintén, tiszta szívbõl csak az tud, aki megbocsátani
is képes, mert a szeretet feltétele a megbocsátás. Ezt viszont
magunkon kell kezdeni, ami talán a legnehezebb, mert nem
szívesen nézünk szembe saját hibáinkkal. Pedig, ha ezt megtesszük,
nyugodt szívvel fordulhatunk mások felé, és õszintén,
tiszta szívbõl mondhatjuk ki, hogy „szeretlek”. Ha megtanultunk
magunknak megbocsátani, akkor már nem okoz többé
gondot megbocsátani másoknak.
Nehéznek és hosszúnak tûnhet ez az út, de megéri, mert
értékessé, széppé teszi, átformálja az életet.
Minden este megköszönöm azt, amit megtehettem, és megbocsátom
magamnak, amit elmulasztottam, elvétettem. Megfogadom,
hogy majd holnap bepótolom, kijavítom.
Remélem, az Úr megadja a holnapot...
Évtizedekkel ezelõtt egy kisváros kórházának felvételi irodáján
dolgoztam. Onnan kerültem fel, a beinduló intenzív osztályra
osztályos adminisztrátornak. Az irodát alig pár méter választotta
el az U alakú gyógyító részlegtõl. Behallatszott ide
a gépek csipogása, a lélegeztetõgép elnyúló, nehéz sziszegése.
A karácsonyi ünnepek elõtt történt, hogy egy vérzõ szülõ
nõ került az osztályra nagyon súlyos állapotban. Mindenki
talpon volt, mégis kevesen voltak. Nem sokat gondolkodtam,
bementem, és beálltam a többiek közé. Feladatom a véradó és
kórterem közötti út folyamatos megtétele volt. Az életért tartó
küzdelem napokig tartott. Ez határozta meg a további életem.
Úgy éreztem, nekem a betegágy mellett, és nem az íróasztalnál
van a helyem.
Döntöttem. Bejelentettem a családomnak, váltani szeretnék.
Orvos apósom, pedagógus férjem támogattak. Nem így anyósom,
aki nem értette, miért vonzó számomra az iroda ágytálra
való felcserélése. A szeptembert már az iskolapadban kezdtem,
munka mellett tanultam. Múltak az évek, majd büszkén és
örömmel vettem át jeles minõsítésû oklevelemet.
Alig találtam meg hivatásomat, a mellékvese-daganatom
okozta különbözõ szerveim károsodása miatt sorozatos mûtétek
szakították félbe munkámat. A hetedik — életmentõ —
mûtét után a pécsi klinika intenzív osztályán tértem magamhoz.
Most az én életemért folyt a harc. Kezem görcsösen szorította
a rám terített lepedõ sarkát. Felvillant egy kép, hányszor
láttam már lepedõbe kapaszkodó kezet az utolsó pillanatokban...
Nem tartott sokáig ez az érzés, mert férjem megfogta görcsbe
zárt ujjaimat, kezébe fogta kezem, és így szólt: „Isten hozott
kedves, tudtam, hogy ketten ismét gyõzünk!”
Négy évvel késõbb újabb kihívás következett. Egy reggelre
lebénult a bal oldalam. Az arcom teljesen béna volt, merev
szemhéjam nem mozdult, a szemem állandóan nyitva volt,
csak a mûkönny tartotta meg fényét, elferdült számból kicsordult
a szívószállal bejuttatott folyadék, beszédem érthetetlenné
vált, végtagjaim erõtlenek lettek. A számban lévõ
üveggolyó és a kezemben tartott szivacslabda csak éjszaka pihenhetett,
mert nappal az izmok erõsítése volt feladatuk. A gyógytornász
megmutatta férjemnek a gyakorlatokat, aki jó testnevelõként
keményen dolgozott velem. Járni fogsz, mondta
naponta százszor. Ha úgy érezte, gyengülök, így szólt:

„Örülök neki, hogy ma ilyen erõs vagy.” És én elhittem neki. Ismét sikerült!
Mindenki segített a családban. Azt hiszem, ha akkor õk nincsenek
mellettem, feladtam volna.
A legnagyobb erõt a család biztosítja, mert óriási — soha ki
nem fogyó — tartalékkal rendelkezik. A remény sugarait
folyamatosan árasztja felénk. Mindig akad egy kéz, aki felénk
nyúl, ha terheink alatt megroggyanunk. Megvigasztalnak,
ha mások bántanak, és megbocsátanak, ha mi bántunk másokat.
A családi összefogás erõsítése nem jólét vagy pénz kérdése.
Ha minden nap biztosítunk egy nyugodt körülmények
között eltöltött közös ebédet vagy vacsorát, és ott mindent
megbeszélünk, felszínre hozunk, õszintén feltárjuk a problémákat,
erõsödik az egymás iránt érzett felelõsségünk, megszületnek
a megoldások. Minden családban vannak mélypontok,
bármelyikünk hibázhat, de együtt képesek vagyunk legyõzni
a nehézségeket.
A családban mindig lehet tiszta lappal kezdeni.
Soha nem fekszünk le haraggal, harminchét év után is van
mondanivalónk egymásnak. Tudunk bocsánatot kérni, és
megbocsátani. A múlt vélt vagy valós sérelmeit nem emlegetjük,
nem beszélünk róla. Szeretjük egymást.
Még sok munka vár rám: felemelni az elesetteket, erõsíteni
a gyengébbeket, segíteni azoknak, akik egyedül maradnak. A
családot pótolni nem tudom, de õszinte odafordulással, szeretettel
és alázattal talán enyhíthetem a fájdalmukat.
Hálát adok Istennek, és megköszönöm, hogy ilyen szép feladatot
adott nekem.
Ha az utunk végéhez érünk, párommal tudjuk, egyikünk
biztosan fogja majd a másik kezét, nem lesz szükség a paraván
mögötti ágy lepedõjének sarkára.
 

* Ekpafat: A lélek hangja. Nagykanizsa, 2008.