Kép: Google képek sorozatból

Valami vastag, zsíros köd úszott a levegőben. Meleg szél fújdogált, játszadozott a vizes fűszálakkal. Friss szöcskenyájak csapata ugrált szanaszét, amikor Bendegúz elindult a hegy irányába. Dobogókőnek hívták azt a hegyet. Ő csak ment előre, élvezte a bő esős nyár áldását. Akkor még történelem nélküli életet éltek az emberek, nem politizáltak, nem szervezkedtek ostobán. Meg volt mindennek a maga rendje és Bendegúznak esze ágába sem jutott, hogy országot foglaljon. Nem ismerte a nyugat ravaszságait, sem a kelet ragyogását, ő csak annyit tudott, hogy Dogobókő rejtelmes közelségében érdemes embernek lenni, érdemes csizmával, vizes fűbe térdig gázolni.

      Valahol messze egy ló felnyerített. Villám volt az, Bendegúz lova, a hűséges barát. Halkan füttyentett, és már hallotta is a ló dobogását, amint közeledett. Felpattant a hátára és elvágtatott. Háta mögött három lány jött elő a táti mocsárból. Éppen a varsákat ellenőrizték, amikor meghallották a füttyentést. Felismerték ruháján a jelet, mindjárt tudták, hogy ő Bendegúz. Szaladtak hamar, hogy el ne szalasszák a pillanatot, hogy megfoghassák kezét, a szemébe nézhessenek, de úgy, hogy beleremegjen a lelkük, amikor érces férfihangján megszólal. Hát nem úgy lett, valahonnan előbukkant a ló és az orruk elől tűnt el a derék harcos.

      Bendegúz érezte a hátába fúródó tekinteteket, de nem nézett vissza. Jól tudta, hogy mindenben az asszony az első. Itt a földön a férfinak az a dolga, hogy az asszonyt boldoggá tegye, de hát a körülmények ezt sosem engedik meg. Úgy telik el az ember élete, mintha mindig menekülne, be sem rendezkedik, már költözni kell és szétszóródnak az értékes tárgyak, emlékek. Szinte csak ez az egy ló, Villám, amit magának mondhat, a többi dolgai szanaszét szórva kiestek tudatából. Újabb és újabb helyekre költöztek, végül feladta, már nincs lakása sem. Azt sem tudja, hol lehetnek a gyermekei és a felesége. Most éppen egy másik asszonnyal hált, onnan jött egyenesen Dobogókő irányából. Bágyasztóan szép volt a délután és a lassan, de kitartóan fújdogáló szél felszárította a füvet. Megérezte a száraz fű szagát, leszállt a lóról, belefeküdt. Mély álomba szeretett volna merülni, hogy megálmodja a jövőt, vajon mi lesz ezzel a néppel és ezzel a földdel. Megmarad-e Magyarország, vagy mind egy szálig elveszünk, kipusztulunk Európából?

      Álmában odajött mellé egy férfi, és ásott egy sírgödröt. Akkor két angyal megfogta Bendegúzt és betette a sírba. Ő pedig azt kérdezte:

      — Mit csináltok velem?

Azok meg azt felelték:

      — Ne félj, Bendegúz, mert ami álmodban történik veled, az a valóságban éppen fordítva lesz. Íme, most e sírba helyezünk le téged, de valójában az emberek a vállukra emelnek és te leszel e népnek a vezetője.

      Aztán az angyalok elmentek, de Bendegúz ott maradt a sírban. Idegenek jöttek a sír szájához, ami nem volt letakarva. Gyors nyilaikkal szíven lőtték a sírban lévő embert. Örömujjongással nézték, hogyan serken ki a vére, mellyel megtelt a gödör. Bendegúz már nem látott senkit, csak magát látta, ahogy kikelt a véres sírból. Levette ruháját és lerázta róla a vért az utolsó cseppig, semmi nem maradt rajta.

      Ekkor odajött egy táltos, dobolni kezdett és azt mondta:

      — Akik rád lőttek, azokra fognak hullni népednek nyilai, mert jól lehet, hogy ők akarnak téged és népedet irtani, de ez a gyűlölet az ő fejükre fog szállni.

      — Állj! — mondta Bendegúz. — Nem szeretem a bűbájoskodást, nincs szükségem jövendőmondókra, én a tettek embere vagyok.

      Ekkor a táltos elment és Bendegúz folytatta útját. A sűrűből hosszú, egyenes kardot villogtató emberek szaladtak feléje.

      — Nincs kard nálam — mutatta Bendegúz. — Fegyvertelen vagyok.

      Ám hiába, a kardos emberek le akarták vágni, széttaposni és kiereszteni vérét.

      — Látom, nem értitek — mondta és leszállt a lóról. — Itt vagyok, öljetek meg.                     

      Azok meg is próbálták, de a kard hegye olyan életlen volt, hogy nem tudta átszúrni az erős férfi keblét.   

      Akkor a nehéz acéllal fejbe vágták, de a gyapjúsapka felfogta az ütést. Hiába volt náluk fegyver, nem bírtak végezni Bendegúzzal. Felugráltak lovaikra és elmenekültek.

      — Menjetek csak — szólott utánuk Bendegúz —, visszatértek ti még majd. Találkozni fogunk a harcmezőn, de akkor az én kezemben is lesz fegyver.

 Bendegúz apja, Érd már várta fiát. Amikor a fiú belépett, ő éppen a búbos kemencén bóbiskolt. Felriadt és örvendezett, mert fia megjelent.

      — Ó, mióta várlak — mondta, és elővett egy írást, amely székelyrovással írt szöveg volt. — Levelet kaptál fiam, a hunok Tanácsa hívat.

      Bendegúz illendően fejet hajtott apja előtt és átvette a levelet.

      — Köszönöm apám, tudtam, hogy behívnak a vezetői körbe. Sok a munka, sietnem kell. Tegnap idegenek támadtak rám és hiába mondtam nekik, hogy nincs nálam fegyver, meg akartak ölni. Apám, ezt még sosem hallottam sehol, hogy merészelik az idegenek a fegyvertelen embert karddal bántani?

      — Ez nekem is újság. Sok harcban részt vettem már fiam, de ilyen trehány és magára semmit nem adó ellenség nem került utamba soha — mondta dühösen. — Fegyvertelen emberre kardot rántani öngyilkosság. Te ezt soha ne tedd, még ha megöléssel fenyegetnek, akkor sem. A becsület mindennél többet ér.

      — Igen, a becsület — hördült fel Bendegúz —, hány és hány idegent befogadtunk, itt oláh vagy muszka, sőt szláv nem került hátrányba, ha fegyvertelen jött, senki nem kapott kardja, vagy nyila után, békével fogadtuk és maradhatott, vagy odébb állhatott, nem kurtítottuk szabadságát.

      — Nem, soha — hagyta helyben Érd, és megcsóválta a fejét. — Hogyan lehet ilyen felfogással élni, hogyan képzeli bemocskolni a fegyver szent rendeltetését? Mert a kardot Isten adta kezünkbe, és minek? Az szent és harcos lelkét szimbolizálja, nem könnyű használni, mert kellő indok nélkül kardot rántani, fekete és eleve elbukott emberre valló cselekedet.

      — Többen voltak — mondta a fia és fejére mutatott. — Itt láthatod nyomait gaztettüknek.

      Érd figyelmesen nézte a sebet, és elgondolkodott:

      — Süveged képes volt tompítani a vágást. Némi zúzódást látok, borogasd zsálya és körömvirág főzettel. Egyébként haragszom rád, miért hagytad, hogy kard érje tested, még akkor is, ha nem volt nálad fegyver. Elfelejtetted, hogy kiképeztelek harcművészetre? Hogyan voltál képes tűrni ezt, mint egy bárány?

       Apám, akkor épp a szent álmok hatása alatt lehettem, de hiszen te mondtad, hogy szent álmaink ideje alatt nem fog rajtam fegyver.

      — De most fogott — mondta Érd —, azaz csak nyomait látni, de szerencsére nem ölt meg. Mondd, miféle álmokat láttál?

      — Föld anya méhébe, vagyis sírgödörbe tettek tündérek, és én nem mozdulhattam, miközben testemet ezer és ezer nyílvessző járta át, atyám, a vér kifolyt a gödörből, annyira vérzett a testem.

—              — A vér folyama nagy erőről, Földanya jóságáról árulkodik — nézett felcsillogó szemekkel Érd. — Ez annyira nagyszerű, Isten és Földanya velünk van, Erdély és Pannónia a miénk marad örök időkre. Köszönöm fiam, hogy elmondtad álmodat.                  

— Honnan tudod a megfejtést? Atyám, nekem egy táltos fejtette meg, azt mondta, hogy minden fordítva lesz nem én, hanem ellenségeim fognak így járni, nyíllakkal átlőve az örök vadászmezőkre küldetni. Atyám, te soha nem beszéltél az álmokról.
Érd felnevetett:

      — Hagyd most az álmokat fiam. Készülj a hunok Tanácsa elé!

      Ekkor egy borz eb felvakkantott, és Bendegúz anyja lépett a tágas helyiségbe.

      — Fiam, fiam, fejed gyalázták, tested böködték. Miket kell hallanom rólad? — kérdezte szemrehányóan. — Ezt kell megérnem, hogy az én fiam férfivá váljon, hogy ilyeneket hozzon róla a szél, ilyen fájdalmakat? Előbb haltam volna meg, sem hogy e hír fülembe jusson.

      — Anyám — nézett rá Bendegúz —, te ne félts engem, lelkem annyira kész bármire, hogy a halált sem féli a testem. Érzéketlenné tesz a szükség és elszántságomat meg nem változtatják könnyeid.

      Szép és fiatal volt még az anyja, könnyen viduló és nehezen haragvó lélek, de ha szívébe aggódás költözött, máris jajveszékelt, féltette fiát, s nem bírt megnyugodni.

      — Édesanyám — ismételgette a fiú —, lelkem, édesanyám, behívnak, vezérnek akarnak, add rám szent áldásod, Istenanyának kenetét.

      Ezt hallva az asszony elcsöndesült.

      — Jaj, megnyugodtam, ha ez igaz, már értelek, fiam. Legyen hát veled Földanya, soha el ne hagyjon, s tanuld meg, hogy ellenséged a földhöz szorítva győzheted le. Ne feledd, ha felemel téged, elszakít földanyácskánktól, s erőd megcsappan. Ne engedd, hogy vállukra vegyenek, csak a tieid, egyébnek ne engedd soha. Áldás, Áldás terád és minden ivadékodra — mondta és leült Érd mellé.

      Úgy ültek ott, mint akik vendéget várnak, és hát a vendégek meg is érkeztek. A Hunok Tanácsának főemberei jöttek. Fehér ruhát adtak át Bendegúznak. Szülei meghatódva nézték, a fiú pedig elvonult testét lemosni, bekenni illatos olajokkal. Nemsokára visszatért és a fehér ruha éppen ráillett. A főemberek felálltak, kivezették és felültették a vezérnek dukáló lóra. Bendegúz intett szüleinek és elvágtattak a Pilis felé. Késő este lett, mire megérkeztek a kitűzött beavató helyre.

      Sámánok és táltosok vártak rá és mikor megpillantották a galoppban közeledő kis csapatot, elkezdtek dobolni. Mindenki dobolt és harci énekeket dünnyögött, ám mikor Bendegúz belépett a zöld ágakból font kapun, ott leszállt a lóról és széttárta karját, mintha ő lenne Jézus, akit éppen keresztre feszítenek. Csönd lett, nagy csönd. Ekkor felharsant az asszonyok éneke. Ezek mind papnők voltak, és Földanyát hívták, idézték meg e pillanatban.

      — Anya, a nagy mindenség teremtője, a Boldogasszony, aki Földanyát is jelképezi, most kiárasztja rád áldását — mondta a papnő.

      Ekkor a táltosok előjöttek, megfogták Bendegúzt és fehér ruhában betették egy frissen ásott sírba.

      Ó, ez az, amit megálmodtam — gondolta Bendegúz, de nem szólt, csak várta a nyilazókat és azok meg is jöttek, hogy elvégezzék a kivégzést, mert azt mondta a papnő, ha valóban ezt álmodta, Isten nem fogja hagyni, hogy megöljék.

      Amikor éppen lőni akartak a gödörben fekvő testre, megnyílt az ég és leküldte haragját, dörgött villámlott. Hirtelen jövő jégeső kergette fedezékbe az íjászokat, de Bendegúz nem mozdult és rá mégsem hullott egy szem jégdarab sem.

      — Csoda történt, Isten Anya, a mi Boldogasszonyunk, nem engedte Bendegúzt bántani — kiabálták a körülállók és a jégeső, amilyen hirtelen jött, épp oly hirtelen el is vonult felettük. Akkor kihúzták Bendegúzt a gödörből és királlyá avatták, mindenki örömére.

 Feltűnő, hogy Bendegúz úgy lett vezér, király, mint aki halni készül. Főleg a görög megfigyelő követek hüledeztek, hogy ez mi? A királynak szánt személy szinte kúszik, mászik a nép előtt és nem a nép van itt földre nyomva, hanem az, aki szolgálja. Az remeg, az izzad már-már vért, hogy valahogyan meg is tudjon felelni ennek a szerepnek.

       Látszik az arcán, hogy nem titkolja, nem palástolja aggodalmát, ugyanis nem kis feladat azt mondani embereinek, hogy holnap vonuljon fel, mert erőfelmérésre lenne szükség, vonuljon teljes díszében, fegyverében a parasztság.

       — Itt nincs mit szépíteni! — kezdte beszédét Bendegúz. — Valamennyien parasztok vagyunk. Nem juhászok, nem halászok és nem erdőírtók, hanem szántó-vetők. Pallagokat* képező és művelni tudó élelmiszertermelők. Még csak nem is katonák, de mert ilyen a körülmény, bizony még mindig ránk illik a mondás, hogy egyik kezünkben az ekeszarva és a másikban meg a kard. Talpra szökken a kapás ember, és látja, hogy a búzaföldeket ellenség égeti fel. Hát ne nyúljon kézívéhez, hogy a kártevőket elűzze? Hát ne kapjon kardjához, hogy magát védje, avagy megfutamodjon? — kérdezte szétnézve és a parasztok, munkában edzett gazdák bólogattak.

       — Jól mondod, Istenanya áldjon, Bendegúz. Minden szavad tanulság, és parancs, legyen velünk hadúr, hisz elszántságunk makacs.

       Így esett meg, hogy hétvégére, már mindenki készen állt, összeszedte rég nem használt vértjét, pajzsát és mindent, amit a hadművelés, vagy bármiféle harci tevékenység megkövetel. Az emberek türelmetlenek voltak, és szinte dühösek arra, hogy Bendegúz nem hozta egy nappal előbbre a felvonulást. Jöttek is a falvak tekintélyt parancsoló vezetői és próbálkoztak kicsikarni némi engedményt, de hiába, az új parasztkirály csak a fejét rázta:

       — Nem tudok engedni nektek — mondta. — Habár szeretnék, de számomra nagyon fontos az indulás, mert ha rászoktatlak benneteket, hogy hamarkodjatok, felületesen készülve gyülekezzetek seregbe, akkor nem is

várhatok mást tőletek, mint megfutamodást. Én ezt nem szeretném…”

       — Ó, dehogy, ez csak egy szemle, vagy nem?

       — Nem — mondta Bendegúz —, ez annál több, ez az első ütközet, tudod kivel?

       — Nem, fogalmam sincs — felelte a megkérdezett.

       — Pedig egyszerű, ez egy ütközet önmagunkkal. Ezért mondom nektek, hogy nem szeretnék kapkodást, vagy ahhoz hasonló bizonytalanságokat látni a seregben.

       — Értjük — mondták a főemberek.

       Kimentek és elhíresztelték, hogy a vezér nagyon igényes ember. Fegyelmezettséget és magabiztosságot akar látni. Ezentúl a kapkodásnak vége, maradjunk tehát veszteg és készüljünk fel alaposan.

       Akkor az emberek elkezdtek jobban odafigyelni, maguktól is rájöttek saját hibáikra, és azt elkezdték javítani, szépítgetni kinézetüket. Annyira, hogy mire eljött a másnap, valami csodálatosat látott Hunnia, valami olyat, ami azelőtt sosem volt.

       Ez volt az első olyan nap, amikor minden hun arra lett kíváncsi, hogy milyen felállásban fog másnap reggel megjelenni az a nép, amelyiknek nem dolga a katonáskodás, de rá van utalva, hogy fegyvert is használjon, mert olyan erős a külső nyomás, hogy vagy megvédi magát, vagy eltűnik a süllyesztőben.

       Majd eljött a reggel, és felharsantak a tülkök. Tülköltek a rendezők, tülkölt Bendegúz segédje, egy vastagnyakú paraszt. Így ránézésre, inkább szőlősgazdának, mint harcosnak látszott. Még a mosolya is, egy kicsit borvirágos. Nem baj, gondolta mikor kezet fogott vele, mert akinek jó szőlője van, az rossz harcos nem lehet. Igaza lett, mert annak olyan jó tanácsai voltak, hogy Bendegúz meg is mondta neki, hogy nála tapasztaltabb, de az csak mosolygott.

       — Így van jól — mondta —, hogy a vezér elég öreg legyen ahhoz, hogy tapasztalt legyen, viszont elég fiatal ahhoz is, hogy pár évtizedig ne kelljen újat választani.

       Míg ezen elmélkedtek, megjött a sereg női vezére, Emese. Az ő íja és kardja, Bendegúz szemében gyerekíjnak és szablyának tűnt. Mégsem vigyorgott a női sereg vezérére gunyorosan. Nem, mert ismerte a női gyorsaságot és képességet. Jól tudta, hogy ez a lány egyszerre három nyílvesszőt is képes kilőni, míg ő egyet, vagy egyet sem. Ez bizony a harc hevében óriási előnynek számít. Éppen ezért örült, hogy így alakul, toborozódik a sereg, noha nem szívesen gondolt arra, hogy asszony vére is folyjon. Nem, azt nem szerette volna. Mégis büszkeség feszítette mellét, amikor a hun lányok sorfalát végignézte. Ej, micsoda lovaik voltak, szépek és gondozottak. Oly annyira beidomítottak, hogy még biztatni sem kellett azokat, térdszorításból, fékrántásból tudták a dolgukat. Öröm volt nézni és okulni, mert ezen a téren is elől jártak ám.

       A másik oldalán gyűltek egybe ezres csoportokba a férfiak. Jobb felől a fiatalok és bal felől a vének. Bendegúz füttyentett és lova, honnan, honnan nem, elővágtatott. Szinte futás közben ugrott a hátára, máris nyeregből tekintve szét, lovagolt be középre. Egyszerre több tízezer torok kezdte éltetni:

       — Huj-huj, hajrá... éljen Bendegúz!

       Ő meg csak menetelt előttük, minden sornál megállt, végig mustrálta, éles szemmel megvizsgálta, hogy ki hol áll. Ha rendellenességet látott, erélyes mozdulattal, cserét parancsolt. Nem tűrhette, hogy a külső szárnyakon gyengedongájú legények részt vehessenek. Nem, őket a belső körbe kellett felállítania. Ilyenkor voltak ugyan morgások, nem tetsző nyaktekerések, de aztán végül is felfogták, hogy mi a vezér meglátása és megnyugodtak az elégedetlenkedők.

       Késő délután ért véget a szemle. Akkor elővonták a boroshordókat és elkezdődött a mulatság. Volt ott tánc, népdaléneklés, meg mindenféle ügyességi versenyek. Érdekes módon senki nem itta magát hótrészegre, még másnap délben is mind talpon voltak az emberek.

Már egy hét is eltelt, de még mindig ott állomásoztak a szemlére érkező seregek. Bendegúz bejárta a tábort és a vendégeskedőket elbúcsúztatta, áldást, üdvözletet küldött az itthon maradottaknak. Ám, de a segédei mégis azt jelentették, hogy valamilyen oknál fogva a sereg nem akart szétszéledni.

       — Még várnak, titokban azt hiszik, hogy valamilyen hadi eseményben lesz nemsokára részük. Az emberek valamit nagyon szeretnének tenni Erdélyért, Pannóniáért — mondta az egyik erdélyi ember.

       Bendegúz így válaszolt:

       — Be kell vallanom, hogy örülök ennek, mert hírnökeim késése aggaszt engem.

       Erre a segéd lement a harcosokhoz, akik sugdolózni kezdtek, hogy fontos híreket vár Bendegúz. Egyszer csak megjelent az egyik hírnök porosan, tépázottan, megsebesülten. Vér szivárgott homlokából.

       — Mit történt? — kérdezték tőle a vitézek.

       — Hol van Bendegúz? Nem adhatok jelentést másnak, csak neki.

       A tömegből egy hang kiáltotta:

       — Itt vagyok, mondd hangosan, had hallja mindenki. Nem titok az.

       A hírnők jó hangosan válaszolt, hogy mindenki hallja:

       — A rómaiak megneszelték, hogy a hunok összegyűltek és sok terület védtelen maradt. A hátralévő őrség létszáma túl kevés arra, hogy felvegye a harcot a jól felszerelt ellenséggel szemben. A legjobbak közül sokan elestek már a túlerővel szembeni harcban. A rómaiak kegyetlenek, mindenkit megölnek, és a termést felgyújtják, felperzselik a falvakat. Messziről lehet látni, hogy csak rombolni tudnak.

       — Támadjuk meg, támadjuk meg! — kiáltották a parasztok.

       A hun parasztokban égett a vágy, hogy kipróbálják nyilaikat  az ellenség páncélján.

       Bendegúz felnevetett:

       — Ezt szeretem! — mondta. — Amikor azt látom, hogy mindenki nagy mennyiségű nyílvesszőt gyártott le és mindenkinél tartalékban eltett ideget tart. Olyan ne forduljon elő, hogy eső miatt ne tudjatok lőni. Meg kell tanulni gyorsan ideget cserélni. Legyen két-három idegszál is tartalékban minden harcosnál.

       — Huj, huj, hajrá! — kiabálta egy hangon a sereg. — Akkor ez azt jelenti, hogy meg fogjuk támadni a rómaiakat.

       Nagy volt az öröm és az izgalom. Az emberek készültek a támadásra. Ezalatt Bendegúz az utak állapota felöl érdeklődött. Néhány embert, akinek kezében pásztázó botot látott, a mellükön körosztó jelvény volt,

a vezér megkérte őket, hogy tanítsák meg a parasztokat a pásztázóval meg a körosztóval bánni. A harcosok komolyan vették a tanítást, és mindenki a mellére tűzött egy körosztót. Azt nem jelvényként viselték, hanem szükség esetén kezükbe vették, és iránytűként használták. Ezért aztán sosem tévedtek el, mindig a megadott cél felé haladtak. Stratégiai szempontból ez a tájékozódási képesség abban az időben óriási előnyt jelentett.  Ilyen fejlettek még a rómaiak sem voltak. Meg is lepődtek, amikor azt látták, hogy a hun sereg hirtelen felbukkant a semmiből, és széles sávban oszlottak szét a harcosok úgy, ahogy megtanította őket Bendegúz. Módszerük egyszerű, de hatásos volt. Amikor a rómaiak a pajzsok mögé húzódtak, a hunok a magasba lőtt nyilaikkal arra kényszerítették az ellenséget, hogy pajzsát a feje fölé emelje, védje magát a fentről záporozó lövedékektől. Csak erre vártak az íjászok és a következő nyílzápor már a pajzs nélkül álló rómaiak testébe fúródott.

       Azon a napon elhullottak Róma rabló hadjáratokban kikupált katonái. Az életben maradottak fejvesztve menekültek, és tudatták Rómával, hogy egy új erővel állnak szemben. Bendegúz is érezte, hogy ez csak a kezdet, a csata végén elmondta katonáinak, hogy elkezdődött valami új, melynek végkifejletét előre nem lehet tudni, mert az ellenség minden eszközzel fog támadni újra és újra.

       Sejtése bebizonyosodott, és amikor fia, Attila hun király teljes mértékben győzedelmeskedett
      felettük, cselhez folyamodtak és megmérgezték, hogy félreállítsák az útból a szabályosan harcoló ősmagyart