2012.07.06. 22:07, Miner
Egyszer volt, valahol nem messze, talán éppen Budapesten volt egy kisfiú. Na, fogta magát és elment, hogy megtalálja az utcák tündérét.
Ment, ment és kérdezősködött, ott ni, a földalatti seftelők, Erdélyből átsétáló, árut titokban kínálgató nénik között. Kérdezgette őket:
- Bácsi, néni, nem láttak itt egy tündért? Nem tudják, merre keressem az utcák tündérét?
- Micsoda? Hát azt nem láttuk, de ha véletlen mégis meglátjuk, akkor majd szólunk.
Örült a kisfiú, hogy végülis valaki majd csak jelentkezik és elmondja, hogy látta itt, vagy ott. Ám, közben az utcák tündére is megneszelte, hogy a kisfiú mindenhol kérdezősködik, merre találná. Gondolta, előbb kipórbálja, lássuk megérett e már a kisfiú arra, hogy találkozhasson vele.
Úgy is lett, másnap ment a legény a piacra. Hát a sarkon csak megállt az utcák tündére kéregetni. Szólt a gyermeknek is:
- Adj fiam egy falás kiflit, vagy bármit. Mindjárt éhen veszek ebben a nagy felfordulásban.
Erre a kisfiú benyúlt a zsebébe és valóban ott volt egy kiflivég. Hamar kivette és gondolkodás nélkül odanyújtotta a tündérnek, de nem tudta, hogy tündér, mert annak mindene el volt másítva, nem ismerte volna fel, még ha akarta volna sem.
Látta a tündér, hogy a fiúban sok jóindulat van, szaladt megint előre és most meg béállt egyik asztal mögé kolbászt árulni. Jött a legény, nézte a sok szép szál kolbászt kisütve, mindjárt nyúlt a zsebébe. Hát abban nem csörgött semmi más, csak vagy öt darab sörösüveg kupak. Kivette és tartotta, mintha pénz lenne, és kért egy kevés kolbászt.
Persze a tündér vaknak tetette magát, elvette a kupakokat és elkezdte számolni. Mind az öt kupakból egy egy kétszáz forintos lett a tündér kezében.
- Jaj, fiam ez több, mint amennyit ér egy adag, adok érte három adagot, vagy, ha nem kéred, akkor vissza kapsz még 660 forintot.
Örült a gyermek, hogy micsoda szerencse érte. Elrakta a pénzt és ette vígan a kolbászt. Igen ám, de egyszer csak körülvették valami zord tekintetű suhancok és rákiáltottak:
- Add ide a kolbászt, ne zabáld meg egyedül!
Nem volt mit tennie, odaadta, mert félt tőlük, hiszen négyen voltak. Azok meg sem köszönték, nyomban benyúltak a zsebébe és megtalálták a pénzt, de láss csudát, már megint söröskupakok voltak.
- Ez meg mi? - kérdezte a bandavezér. - Vedd már elő a pénzt, láttuk, hogy kaptál vissza. Add ide, míg el nem verünk. Igyekezz, mert elfogy a türelmem!
- Nem pénz volt az, hanem kupak. - mentegetőzött a legény. Bizony nem pénz, higgyetek nekem, söröskupakokért kaptam a kolbászt. Menjetek ti is, nektek is fog adni. - mondta nekik, de hiába.
Azok meg azt válaszolták, hogy ők nem hülyék, de kíváncsiak lennének, hogyha ő fizet sörösüveg kupakkal, akkor tényleg úgy lesz, ahogy mondta?
Mit tehetett mást? Elindult lógó orral, háta mögött az erőszakos fiúkkal, és odaállt megint szégyenkező, kipirult arccal a mindent látó utca tündére elé és kérte a kolbászt, odanyújtva a söröskupakokat.
Látták a banda tagjai, hogy a tündér meg sem nézte, máris adta a kolbászt és csudák-csudája, hát a kupakból szép, új kétszáz forintosok lettek.
- Hű, te, - mondták egymás oldalát böködve - menjünk és gyűjtsünk vagy száz darab söröskupakot. Nem bolondság, az eladó úgy tűnik, hogy vak, vagy valami más.
El is mentek és gyűjtöttek mindenféle kupakot, sörösüveg tetőt, és mentek vissza, keresték a tündért, de nem volt sehol. Dühösek lettek, szaladgáltak erre is, meg arra is, hogy rábukkanjanak, de még véletlenül sem sikerült nekik.
- Át lettünk verve, - mondta a bandavezér - eltűnt a banya. Nem tudni ki lehetett. Hamar keressük meg a kisfiút és jól tángáljuk meg, mert átvert minket.
Szaladtak és hamar meg is találták a fiút. Éppen hazafelé tartott, vitte a kolbászt szegény nyugdíjból tengődő szüleinek.
Gyorsan fülöncsípték.
- Na, most meg vagy. Hol a tündéred, mi? Megmondod, vagy baj lesz!
- Nem tudom, kiről beszéltek? Arról a jóságos néniről, ott a piacon?
- Jóságos néni? Nehogy már! Miket hordasz itt nekünk össze? Te tudod, hogy ki volt az, de jól átvertél, mint valami kölyköket, elküldtél kupakokat gyűjteni, hú de mérgesek vagyunk!
- Ne bántsatok. - kérlelte őket a kisfiú. Ezt anyukámnak viszem, ne vegyétek el, nem halljátok?
Na azoknak mondhatta, meg sem hallották, hanem elkezdték verni, mire megint előjött az utcák tündére. Ott állt a kapu mellett, ahol a fiú lakott és a bandavezér elsőnek észre is vette. Mindjárt ezt mondta:
- Jó, nem bántunk, ha ezt a sok söröskupakot béváltod a zugárusnál, de siess, mert már elfogyott a türelmünk, na igyekezz már!
Félt a gyermek, elvette a sok kupakot és odaállt megint kunyerálni, hogy váltsa be pénzre amit hozott. A tündér elvette és kérdezte:
- Ez meg mi? Miféle pénz ez?
- Nem pénz az asszonyom, - mondta a fiú - hanem kupak, méghozzá sörös üveg kupakja.
- Nem? - kérdezte, de mire a fiú odanézett már pénzt látott a tündér kezében. - Le sem tudnád tagadni. - mondta a tündér.
- Most nem, de, ha arrébb mennek, megint kupak lesz ezekből, - felelte a fiú és nevetett kétkedve.
- Honnan tudod? - kérdezte a tündér és ezt mondta.- Hogyan képzeled, talán becsapni akarom ezeket az erőszakos fiúkat, mi? Na fiam, idefigyelj, menj vissza és mondd, hogy kupakért nem jár semmi, tessék vidd csak vissza nyugodtan.
- Vinném én szívesen, de azok elvernek, ha visszaviszem és azt a kis kolbászt sem vihetem haza, szegény éhező anyukámnak, - síránkozott a fiúgyermek.
- Vidd vissza, ha én mondom, most az egyszer nem fognak bántani, mert teszek róla, de aztán többé senkinek ne mondd el ezt a söröskupakos dolgot, maradjon ez a mi titkunk, megértetted?
- Meg kedves tündérnéni, utcák tündére, meg én, amíg élek el nem felejtem.
Na, úgy legyen. - hagyta helybe a tündér.
Akkor a kisfiú megfogta a kupakokat és visszavitte bátran, félelem nélkül, és megmondta,hogy ezekért nem lehet már semmit sem venni. Természetesen, dühös lett a bandavezér és még dühösebbek a cimborái. Ám amikor átvették a söröskupakokat, mintha megnémultak volna, csak néztek egymásra, és mozdulni sem bírtak. Látta a fiú, hogy semmit nem mondanak neki és még csak nem is mozdulnak, fogta magát és hazament, de nem úgy, mint aki elszalad.
Na, de otthon csoda történt, mert a kolbászból állandóan csak szeltek, szeltek és hol reggel, hol délben jókat ettek belőle. Már vagy 2 év is elmúlt, de még mindigy nem fogyott el. Szinte hihetetlen, de így volt bizony isten.
Egyszer én is elmentem, hogy egyek az utcák tündérének kolbászából, ám hiába, mert nem találtam sehol söröskupakot, pedig, ha találtam volna, akkor ez a mesém folytatódna, így kénytelen vagyok befejezni Isten áldása, és az utcák tündérnek jósága legyen veletek.
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Örökre együtt >>
ember
Hát igen, kedves Vica, egyszer talán...