Barátom emlékére.

Pár napos vadász-szabadságunkra költöztünk faházamba. Barátom kezéből kicsusszant csomagjainak egy része. Távcsövének tokja kinyílott, és a családi ereklyeként őrzött műszer csúf csattanással zuhant kőlappal fedett járdára. Nagyapja vadász felszerelésének egyetlen, máig megmaradt darabja tört össze.
A sírás kerülgette a meglett korú férfit. Nagyapját ismertem, magam is szerettem. Én is elérzékenyültem.         

  Felcsillan a megoldás

 Az ijedtség, meghatódottság először bennem oldódott.  Gondolkodni kezdtem. A kereső távcső mindkettőnk munkájához elengedhetetlen! 

Cimborám egy családi rendezvény fényét akarja emelni vaddisznó sülttel. Ehhez viszont lőnie kell egy süldőt.

Nekem a sorsolás juttatott egy közepes minőségű bakot. Majd júliusban akarom meglőni, üzekedéskor. Már meghívtam másik vadásztársunkat, aki segít a hívósípot használni.  Mestere a hang utánzásának, én pedig csak épp, hogy kontárolom a hívás tudományát. Ahhoz, hogy meglőhessem, már most ki kell nyomoznom a tavaly látott hatos agancsú idei mozgását.

Fel kell derítenem egy érett agancsúnak a váltóját is, egy német bérvadász számára. Drága az élet, kell a Társaságnak a lődíj, amit számlánkra utal vadászfala büszkeségének elejtéséért.

Egy messzelátóval ketten nem boldogulhatunk! Otthon mindkettőnknek van másik. Sovány vigasz! Hazamenni érte, a mai benzin árak mellett nem engedheti meg magának egyikünk sem.  
Pillanatig eszembe jutott, hogy megpróbálhatnám szétszedni, és megjavítani esetleg, de rögtön elvetettem. Már koránál fogva is nagyobb érték annál, hogy célszerszám nélkül nekifogjunk a bizonytalan műveletnek.

-    Mi lenne, ha egy szemesként használnám?  Az ép csővel is lehet keresgélni – reménykedett társam.
-    Az lenne, hogy a mozgatáskor a törött, vagy akár csak elszabadult alkatrész összekarcolja az épen maradt lencsetagokat, prizmát, vagy a matt fekete tubust. Felejtsd el! – hűtöttem le.

 
Fogtam telefonomat, és felhívtam a vadászmestert. Elmondtam neki, miképp jártunk. Megkérdeztem, hogy nincs- e valami ötlete? Esetleg a faluban lakó kőfaragó vadász pajtásunk be van-e írva a területen  bárhová?

-    Nincs, nem fog vadászni. Mordályának ütőszege elpattant, a fegyver a váci fegyverművesnél lesz három hétig.

Tudtam a telefonszámát, felhívtam, és készségesnek mutatkozott. Amennyiben átmegy valamelyikünk érte, kölcsönadja az övét.   
Cimborám ugrott, mint a szöcskék világbajnoka. Elrohant akár egy gyorsvonat. Sokára tért vissza, kissé bizonytalan járással, és törkölyszagot árasztva. Ezt a lehetőséget sejtettem, jótevőnknek jó szíve, vendégszeretete, és torkának áteresztő képessége legendás…
-    Legalább valami jó vörösbort ittatok volna!- morogtam.
-    Azt is ittunk. Meg sört is. Meg pogácsát, és megint pálinkát- nyugtatott meg akadozó nyelvvel.  Csak legyintettem, és ágyba parancsoltam a gaz, korhely frátert.

Másnapi fejlemények

Még éjszakai sötétség borult a Börzsönyre. Reggelit készítettem. A gyertya pisla fénye az ablakhoz csábított egy törpe kuvikot. Figyelte a műveletet, és ideg borzoló hangján szólt, hogy mikor elég a csípős paprika adagolása! Tapintatos torokköszörülés hallatszott a tornác felől. Vadőrünk, Gábor érkezett váratlanul. Hírét vette a látcső balsorsának. Leakasztotta saját tartalék eszközét a fogasról, és három falut felverve vénséges terepjárója hangjával, füstjével, elhozta. Jókor jött! További három tojást felütöttem, újabb szép szelet szalonnát is aprítottam, és hozzácsaptam a készülő konyhai remekműhöz.
Kenyeres pajtásomat az illat ébresztette. A kis házikó ámbitusán, falatozás közben kezdett virradni a körtefa mögött az égbolt.

Ők, Gáborral ketten együtt indultak, rám maradt a mosogatás öröme. Roppantul sajnáltam, és csak azért nem éreztem Hamupipőkének magam, mert távozásuk után egy pohárka vörösborral köszöntöttem az ezerszínű, ezerhangú hajnalt. Megtehettem, mert puskát nem akartam vinni a leskelődéshez. A fényképezőgép, messzelátó viselése pedig lehetővé tette a hegy levének mértékletes élvezetét a bársonyos szellő simogatta pitymallatban.

*

Bezártam a házat, és csendesen lépdeltem a még harmatos fűvel benőtt, házamhoz vezető úton, és fekete fejkendős idős asszony tűnt fel a kanyarban. Kis fonott kosár volt a kezében, és nyakában egy zöld, gumi bevonatos távcső himbálózott. A vesszőkosár jelezte, hogy gombázni indult Kati néni. A látcső viszont úgy illett hozzá, mint fejemre egy fehér pettyes, piros kendő. Felnevettem.
-    Jó reggelt Kati néni! – köszöntem rá, amint közel értünk egymáshoz.
-    Adjon a Jóisten magának is. – válaszolta meg.
-    Hallottuk a káruk hírét. Unokám rám akasztotta ezt ménkű nehéz holmit, mikor munkába menet a buszhoz indult, én pedig a legelőre gombát szedni. – nyomta kezembe a látcsövet
Nekem pedig eszembe jutott a babona, hogy asszonnyal találkozni vadászat előtt nem szerencsés.  Pár köszönő szót váltottunk, együtt érző társunk szüléje karjára akasztotta a „garabót”, és ment gombát „lőni”. Visszafordultam, hogy a házba felvigyem az összetartozást kifejező kölcsön-adományt. Közben végig reménykedtem, hogy a balhiedelem remélhetőleg csak fiatalabb asszonyszemélyekkel való szemközt kerülésre vonatkozhat. A másik két optikai eszköz mellé tettem az új szerzeményt, és végre elindulhattam bakot keresni.

*

A paprét előtti ösvényen rőt színű folt mozdult.
A kis róka már két hete hajléktalan volt. A kotorékból, ahol anyja megszülte, és eladdig szülei táplálták, számára váratlanul, három testvérével együtt az öregek kiverték. Az anyányira nőtt, kamaszos, tapasztalatlan kölyköt egy korán kelő dongó zengte körül. A vörös frakkos siheder ügyetlenül kapkodott utána. A pimasz rovar sokáig kitért előle. Vigyorogva figyeltem az egyenlőtlen küzdelmet. A távobjektív közelre varázsolta őket. A dongó végül rajtavesztett. Egy csattintással elnyelte a hegyes orrú ifjonc, és anélkül, hogy észrevett volna beugrott a rudas erdő fái közé.
Úgy lehet, hogy a fehérnéppel való találkozás vadászat esetén, nem csak a pozsgás, ropogós húsú, fiatal, kívánatosabb egyedekre vonatkozik. A rendelkezésünkre álló két nap alatt nekem nem sikerült a számomra lőhető, közepes bak útját kivizslatnom. A német vadász érett bakjának mozgását azonban kifigyeltem. Mihály, Kati néni németül tudó unokája kísérte a vendéget, eredményes lövést követően, rövidke utánkeresés után hozták terítékre.
Barátom családi vad vacsorája nem maradt el. Meglőtte a tavalyi emsét. Remek sült lett belőle. Nagyszerű fájdalomdíjat kapott, a földhöz teremtett látcsőért. Végül is nem ő futott össze asszonyszeméllyel vadűzés közben!

*

Hazatérve nehezen sikerült olyan látszerészt találni, aki elvállalta a régi látcső javítását.
A szép fényes optikai szalonok öltönyös – nyakkendős férfi, illetve tenyérnyi szoknyás, tizensok centis sarkú körömcipős, hollywoodi külsejű, hölgy eladói csak fejüket rázták. Készségesen ajánlottak új távcsöveket.

Végül a világhálón találtunk egy idős mestert. Ő hosszú előadást tartott a Galilei, Porro, Tetőél prizmás, más néven Schmidt-Pechan távcsövek lelkivilágáról, majd elvállalta a számunkra legértékesebb darab, gyógyítást megelőző vizsgálatát.

Pár nap múlva jó hírrel szolgált. A lencsetagok ragasztása nem sérült, a prizmák nem csorbultak. A térköz tartó konzolokat egyengetni kellett, és két hét múlva barátom úgy vette át, hogy még bőr bevonata is patinásan, de fényesre fiatalítva ragyogott.  Becsületére váljék, remekül műtötte meg!

Számlája ugyan borsos összegre rúgott. Mégis zokszó nélkül fizetett barátom. Igaz, hogy feleségének a javítási költség felét vallotta be, másik felét, a közös emlékekre tekintettel én állottam. A családi ereklye vadászfalának dísze lett íróasztala felett. Tudtommal soha többé nem vitte magával az erdőre.

Barátom szíve tavaly megállt. A test motorja felmondta a szolgálatot, nem bírta a túlhajszolt életmódot. Két lánya, felesége, és én: a barátja gyászoljuk. Családtagjai nem vadásznak. Halála előtt a távcsövet rám hagyományozta. Családja rábólintott akaratára. Ma az én „ünneplő” keresőm, és fegyver szekrényem polcán mosolyog rám, és emlékezik előző gazdáira is.

*