Caesar kép

 

Másnap délben Csanád és a vadász úgy ébredtek fel, mint két jó barát. Kezet fogtak és a vadász azt mondta:

      — Legyünk jó barátok.

      — Éppen én is erre gondoltam — válaszolta Csanád.

      Szép nyári nap volt, az erdő megtelt állatokkal, de a vadász megfogadta neki:

      — Többé nem fogok vadászni, de van egy nagy titkom. Gyere velem a barlangba, mert most megosztom veled a titkomat.

      Beléptek a barlangba. Hosszú folyosón át elérkeztek egy nagy terembe, ahol visszhangzott minden. A vadász az égő fáklyáját egy kőasztal tetején lévő mélyedésbe helyezte.

      — Nézz körül — mondta.

      A fiú egy mészkőből vésett galambot vett észre.

      — Látod ez a galambot? — kérdezte a vadász. — Hát tudd meg, hogy ez az én titkom. Valójában ez egy élő galamb volt, és abban az erdőben lakott, ahonnan elhoztam a társát. Ezt a galamb csak akkor fog életre kelni, ha a párját te fogod idehozni. Én egyszer már megpróbáltam, de te megakadályoztál. Így most rajtad a sor, tedd meg te.

      — Várj, nem értem miről van szó — mondta erre Csanád. — Nekem a galamb mondta, hogy állítsalak meg téged.

      A vadász felnevetett.

      — De hiszen az nem is galamb, hanem varázsló.

      — Miféle varázsló? — kérdezte a fiú.

      — Ő a mélységek varázslója — felelte a vadász. — Az az ő nagy bánata, hogy hiába olyan nagy varázsló, hiába a varázsereje, nem hagyhatja el a földek mélységét, csak barlangokban lakhat, bányákban és földi folyosókon. Ő is jól tudja ezt, ezért időnként kiszemel egy állatot, most például azt a galambot. Rejtélyes módon idézi a barlangjába, majd kővé változtatja. Belebújik az élő állat testébe, és mint vadgalamb, élvezi a természet szépségeit.

      — Nekem mi a teendőm? — kérdezte Csanád.

      — Az égvilágon semmi — felelte. — Ez egy nagy titok, akartam, hogy tudjátok. Óvakodj a beszélő vadgalambtól. Szerinted még melyik állat szólal meg emberi hangon?

      — Gondolom az — felelte a fiú —, amelyiknek testébe beköltözik majd a varázsló.

      — Igen — felelte a vadász —, ő nagyon szeszélyes, nem tudni mikor fog változtatni. Felhasználja az erdei vadakat.

      — Hát akkor neked nagyon szemfülesnek kell lenned — mondta Csanád. — Mi is történne veled akkor, ha véletlenül egy olyan állatot vennél célba, amelyben a varázsló rejtőzik.

      — Azt nem kívánom senkinek se. Az nagyon komoly dolog, mert az elbúcsúzhat az életétől.

      Csanád megköszönte a vadásznak, hogy titkát feltárta. Kijöttek a barlangból, hogy útra keljenek hazafelé, de már akkor jött a varázsló, medve képében és elállta Csanád útját.

      — Medve, medve, barnamedve — mondta Csanád. — Mit vétettem neked, hogy ily hirtelen elémbe álltál?

      — Ne szólj hozzá — súgta a vadász, de már késő volt, mert a medve meghallotta.

      — Hadd szóljon csak, hiszen hálával tartozom neki, ugyanis segített nekem a galambot visszahozni.  Elgondolni is borzasztó. Rosszul jártam volna, ha a kővé vált galamb visszakapta volna az életét, akkor én a hideg sziklák közé kerültem volna, száz évig várva arra, hogy a büntetésem leteljen.

      Ekkor a vadász haragosan szemrehányóan kérdezte:

      — Miért használod ki ezeket az ártatlan állatokat, csak azért, hogy a szeszélyeidet kielégíthesd?

      — Nem értesz te ehhez — mondta a varázsló — milyen borzasztó barlangok mélyén, földalatti folyosókon lakni. Hidd el, nekem is muszáj napfényre jönni.

      Ekkor Csanád közbeszólt:

      — Ó, igen, az rossz lehet. Kibírhatatlan, hogy ne lásd a napfényt, a szép zöld fákat, hegyeket és a kéklő eget.

      — Nehéz — mondta a varázsló — van annál szebb is, a földnek mélye egy másik világot rejt magában. Annak napfénye százszor szebb a domború világ fényénél. Én inkább oda vágyom, de oda semmiképpen sem mehetek.

      — Nem segíthetünk? — kérdezte szinte egyszerre Csanád és a vadász.

      — Veszedelmes dolog az — mondta a varázsló. — Tán még az életetekbe is kerülhet, nem hiszem, hogy el tudnátok vállalni.

      — De elvállaljuk — mondta Csanád.

      — Miért vagy ennyire hiszékeny? — kérdezte Csanádtól fejcsóválva. — Mi van, ha csapda? Csak játszik velünk, hisz óriási az ereje.

      — Még hogy csapda? — mosolygott a varázsló. — Tán azt hiszitek, hogy ha bármit is akarnék tőletek, akkor szükségem lenne csapdára? Nem, ilyesmiről szó sincs.

      A vadász belátta, hogy igaza van és beállt, hogy segít a varázslónak, de volt egy kikötése. Követelte, hogy a kővé vált galambot eressze szabadon.

      — Ó, én már rég feloldottam a varázslat alól. Nem látod, hogy most medve vagyok?

      Szó, szót követett, de a vadász kételkedett a varázsló szavaiban, ezért visszamentek a barlanghoz, hogy ott van-e még a kőgalamb. Hát már nem volt ott. Ekkor a varázsló a medvét is visszaküldte az erdőbe. Csanád és a vadász megdöbbenve látták, hogy a medvéből egy fehér hajú öregember jött elő. Ő volt a varázsló. Meghajtották előtte fejüket és illendően köszöntötték.

      — Kedves varázsló, köszönjük jóindulatodat. Mi ketten elhatároztuk, hogy segíteni fogunk neked.

      — A ti erőtök a világmindenséghez mérve csupán csak porszemnyi, de éppen annyi kell, hogy a tervem sikerüljön, ezért elfogadom a segítséget. Kövessetek! — mondta a varázsló.

      A vadász felkapta a fáklyát és ment a varázsló után, de az megfordult és azt mondta neki:

      — Innen már nincs szükség fáklyára, tedd vissza, jó lesz az még nektek, amikor visszatértek.

      Akkor megdöbbenve látták, hogy a varázsló amerre megy, arra kivilágosodik a folyosó. Valóban nem volt szükség világításra. Ekkor a varázsló átnyújtott nekik egy-egy fokost.

      — Ezzel fogtok védekezni, ha baj lesz.

      A folyosón sokféle, a szellemvilágból előjött árnyat vettek észre, akik nagyon félelmetesek és veszedelmesek voltak, de szerencsére a fegyverüket mégsem kellett használni, mert annak látványa is elriasztotta az ijesztő szellemeket. Végül elérkeztek addig a pontig, ahol tovább már nem lehetett haladni. Egy nagy fal állta útjukat.

      — Ez a fal olyan vékony, mint a tojáshéj, e mögött van az a világ, ahová én szeretnék bejutni, de hiába vékony a fal, a varázserőm képtelen átjutni rajta. Abban reménykedek, hogy a ti emberi erőtök elegendő lesz, hogy ezt a vékony falat áttörje, mert a másik világban minden fordítva van.

      — Kis akadályokat nagy erővel nem lehet elhárítani, csakis ugyanakkora erővel, vagyis értsük úgy, hogy ágyúval nem lehet verébre lőni.

      — Pont erről van szó — mondta a varázsló. — Látom, értitek. Kérlek benneteket, essetek neki a fokossal és vágjatok nekem egy ajtót.

      A két jószívű ember hozzá is látott, csattogott kezükben a fokos, és vagdosták a falat, csak úgy szikrázott. Három napjukba telt, mire sikerült kivágni az ajtót.

      — Várjatok — mondta a varázsló —, nehogy belökjétek a kivágott részt, mert nagy bajba kerültök.

      Éppen idejében szólt, mert már be akarták tolni a kivágott részt.

      — Húzódjatok hátra és kötözzétek magatokat a sziklához.

      Alighogy végeztek, a varázsló belökte az ajtót. Olyan óriási nagy szél keletkezett, hogy beszippantotta volna őket is a résbe. A varázsló belépett, és visszakiáltotta:

      — Isten veletek! — azzal a fal bezárult mögötte.

      — Sikerült — mondta a vadász. — Jó munkát végeztünk.

      Azzal eloldották magukat és útra keltek hazafelé.

 

 

 

Folytatása következik.

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés