Boris Vanessza alkotása

Én csodálkozva, az apa hihetetlen gyermekszeretetét tapasztaltam meg.

Sinusgörbék

 

Nagy napra ébredtünk szeptember 3-án, András fiúnk kézfogójára. Precízen előkészített, időre beosztott forgatókönyvet kaptunk. Reggel 8-kor a virágkötőhöz kellett menni a menyasszonyi csokorért, a koszorúslányok virágdíszeiért és a többi kellékért. Az autónk bizony jól megtelt. De már sietni kellett vissza, mert jöttek a videósok, fotósok lakásunkra, hogy megörökítsék a vőlegény készülődését.  Aztán beugrani a cukrászhoz a tortadísz miatt, az étterembe vinni az asztalokra névjegykártyákat, virágokat, apró kis ajándékcsomagokat. Közben én is eljutottam a fodrászhoz.

Úgy déltájban volt egy kis szusszanásnyi időnk. Éppen a konyhában készülődtünk az ebédhez, amikor hirtelen megcsörrent a telefon. Bizonyára megérkeztek a lányomék gondoltam, miközben felvettem a kagylót.  Betti izgatottságtól remegő hangja távolinak, ijedtnek tűnt.

 

- Anyu! Jön a rohammentő, kicsi Panna rosszul lett, megmerevedett, nem vett levegőt. Anyósom és Gábor lélegeztették újra. Beviszik az intenzívre. Már itt is a mentő, mennem kell.

 

Döbbenten hallgattam, fel sem fogtam első hallásra mi történt. De hát Gábor, a vőm lenne a tanú, Dani, a nagyobbik unokám, pedig a gyűrűhordó párnát vinné a menyasszony előtt. Most mi lesz? Hogyan lesz így esküvő, ha a vőlegény nővére a kórházban van a kicsi lányával?

Az idő haladt előre, az események sodródtak tovább, mi kábultan tettük a dolgunkat, ami egy örömszülő feladata. Minden probléma ellenére a gondok megoldódtak. Gábor el tudott jönni a kórházból, Dani pedig olyan ügyesen vitte a párnát a gyűrűvel egy tündéri kis koszorúslány mellett, hogy öröm volt nézni.

Végül is lezajlott szépen, sikeresen az esküvő a lányunk és legkisebb unokánk nélkül. Mivel a helyi orvosok bizonytalanok voltak a diagnózisban, beutalták Pannát további vizsgálatokra a Heim Pál kórházba Budapestre.

 

- Ugye vigyázol a fiúkra addig, amíg én Pannával kórházban leszek? - kérdezte aggódva lányom.

 

Hát, persze, szólalt meg bennem a pedagógus. Ha az iskolában 42 gyerekkel tudtam bánni, két kisfiú felügyelete csak nem okoz gondot – gondoltam képességeimet túlbecsülve. Hisz még csak óvodás korúak, nem lehet semmi probléma.

Valóban, eleinte nem is történt semmi különös. A harmadik napon, kellemes napsütéses délelőtt a konyhában főztem az ebédet. Benedek, a kisebbik unokám, az udvarra vágyott, a jó levegőre. Ilyen jó időben ne is legyen a lakásban, kell a napsütés! Láttam, hogy a ház előtti területen játszik.

 

- Ha a rántással elkészültem, majd kimegyek hozzá - gondoltam.

 

Közben megérkezett a vőm, meghozta Danit az óvodából. A konyhaablak nyitva, a hangok beszűrődnek.

 

- Nézd Apu, milyen szép!- hallom Benike dicsekvő, büszke hangját.

 

- Vajon, mi lehet olyan szép? – fut át egy röpke gondolat agyamban.

 

- De kicsi szívem, ilyent nem szabad tenni!  - mondja Gábor. Én ijedten hallgatom és rohanok ki az udvarra.

 

- Jesszusom! – kapom arcom elé a rémülettől kezemet.

 

Amit láttam, minden képzeletet felülmúlt. Az udvaron parkoló autót, amit lányom használ, gyönyörű, szabályos sinusgörbékkel karcolta körbe a csöpp kis gyerek. De nem ám csak egy vonallal! Elöl, hátul, oldalt az ablak magasságáig ameddig felért, 10 centiméteres távolságban, szép, egyenletes hullámvonalakkal, mintázta meg. Nem is értem, egy rántás elkészülte idő alatt, hogyan tudta ennyire sűrűn telerajzolni az autót?

 

Benedek látva a mi reakciónkat, és az elmaradt dicséret miatt, érezte, hogy valami nem jót cselekedett, nem is olyan gyönyörű az ő mesterműve.

 

- Ne haragudj Apa!- bújt vőmhöz a szidástól félve.

 

Én csodálkozva, az apa hihetetlen gyermekszeretetét tapasztaltam meg. Lehet, más férfi már elnáspángolta volna csemetéjét, de vőm szeretettel, végtelen nyugalommal magyarázta meg a kicsinek, milyen nagy kárt okozott.

 

- Na, én most azonnal hazautazom – mondtam, és pedagógusi önbizalmam romokban hevert.

 

- Nesze neked nagymama! – dorgáltam magam, és megállapítottam, az iskolában egyszerűbb volt más gyerekével foglalkozni, fegyelmet tartani, mint két kis apró gyermek felügyelete, akik az én unokáim.

 

 

 Az első döbbenet után összenéztünk vőmmel, és meg kellett állapítanom, nem hiába matematikus az unokám apja, a génjeiben van a tehetség. Ilyen sinusgörbét nem mindenki tud ám rajzolni csak úgy, spontán!

 

A nem mindennapi ijedtség után összenevettünk , hisz olyan büszke volt művére ez a kicsi három éves apróság.

 

 Később lányom mesélte, amikor elvitték az autót políroztatni, az autófényező csodálkozva kérdezte, hogy kinek a mestermunkája volt ez a „szép” sinusgörbe- halmaz?  Benedek tiszta, nyílt, hamiskás tekintetét látva, azt mondta:

 

- A szeme sem áll jól ennek a gyereknek! 

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.