2012.06.15. 18:17, Koborkutya
Barátom, szokása szerint késik. Ilyenkor sebbel – lobbal érkezik, és hadarva, heves taglejtésekkel akarja megmagyarázni az okát.
Tudom az okát. Folyamatosan túlvállalja magát, minden téren. Minden munkáját elvégzi tisztességgel, de a vállalt időre soha semmivel nem készül el.
Egy barátság kezdete
Kisiskolás korunk óta ismerjük egymást. Egy házban éltünk kiskölyök korunkban. Egy padban ültünk a suliban, amíg szét nem ültettek bennünket. Többet figyeltünk egymásra, mint az órára. Hamar külön választott a zord tanítónői akarat. Engem száműzött két paddal hátrébb, a terem legtávolibb padsorába. Őt ott hagyta az első padban fiatal, szép, de kegyetlen oktatónénk, mert úgy jobban látja mit is művel! Páros héten délelőtt jártunk iskolába, másik héten délután. Korábban egyik napon hazafelé mondtam, hogy ha megnövünk, akkor elveszem feleségül Gyöngyi nénit.
- Jó, akkor én is! – mondta barátom
- Azt nem lehet, ha egyszer már hozzám jött – akadékoskodtam.
- Miért ne? – érvelt: Egyik héten a te feleséged lesz, amikor délutános, akkor az enyém
- Úgy jó lesz. –törődtem bele hatévesen
Nem vettük észre, hogy édesanyja mögöttünk jött. Hallótávolságon belül figyelte, miért is tart oly sokáig hazafelé tartó utunk. Házassági tervünket kipletykálta a házban. Mindkét család, ’s a szomszédság is, jót nevetett rajtunk. Miután a tanítónői kar legszebb – és sajnos legkérlelhetetlenebb - tagja elválasztott bennünket, hazafelé haragosan közöltem:
- Én nem fogom feleségül venni!
- Tudod mit? Én sem! – felelte szertelen barátom, majd kifejtette az okát is.
- Azt az árulkodós, szeplős, mindig lógó taknyú Eislert ültette mellém.
Ezért lehet, hogy tanítónőnk valószínűleg férje, és két leánya mellett morzsolta le a felcseperedésünket követő évtizedeket. Két évig rajonghattunk érte. Elhelyezték más iskolába, és egy valódi Szörny Ella lett helyette az osztályfőnökünk. Én egy év múlva más iskolába kerültem megalázottan, minden tanártól rettegően…
Évek múlva, jelen időben
Ez már nagyon régen történt. Most háromnegyed órás késéssel rohant ki kapujukon. Haja csapzott. Puskája a kezében, hátizsákja, keresőtávcsövének tokja, kamerájának szíja kibogozhatatlan csomóban. Csizmája fűzős. Nincs megkötve. A madzag kígyózik utána. Természetesen meg akarja magyarázni a késést, de leintem…
Nyugodt vagyok, bár a várakozást utálom. Ám mindig egy órával korábbra teszem a találkozás idejét a valóban szükségesnél. Ismerem cimborámat.
Most is. Időben vagyunk, amit mérgesre erőltetett ábrázattal titkolok. Beültetem az anyósülésre, és ha volna kézi bilincsem, odacövekelném a váltókarhoz. Amíg holmiját eligazgatom, a csomagtartóban addig vissza akar szaladni a lakásba ezért, azért, amazért, de zord vagyok, nem engedem.
Ha visszamenne, elkésnénk.
Holmijaim a csomagtartóban szép rendbe téve várták társam poggyászát. Puskáját az enyém mellé a legmélyére tettem. Csizmája a pótkerék előkelő társaságában utazik, azonban hátizsákja hevederei, a távcső tokjának, vállra is akasztható hőpalackjának, nomeg kamera táskájának (ami nélkül egyikünk se képzelhető el…), szíjai olyan elképesztő, szétbogozhatatlan gubancban tekeregtek, hogy feladtam.
- Éjszaka tekergeted ezeket? Mert maguktól nem tudnának ilyen zűrzavaros tömkeleget képezni! – morgok. Válaszol valamit, de tudja, hogy igazam van, nem élezi a helyzetet.
Poggyászunkra rácsapom a fedelet, és magam is beülök a vezető ülésbe.
Elindulunk.
Míg kitöltöm a vadászmester házánál a „beírókönyv” rovatait, van ideje megvenni, amit otthon felejtett. Tárcájának kihalászása közben örömmel tapasztalja, hogy telefonja, amiért hiába könyörgött, hogy visszamehessen: zsebében lapul! Vannak még apró örömök az életben.
Még a délutáni Nap, aranyló fénye ragyogja be erdei lakom szobáját, mikor kitárjuk a zsalukat. Büszke vagyok utazás szervezői képességemre, és évek alatt kialakult szigoromra az indulás környékén. A házacskámig kocsimmal nem lehetett feljutni. Országútra termett, bár száraz időben a hepe-hupán is felerőltetem.Ma sáros, kátyús a földút, meg se próbáltam feljutni.
A puskákat, kamerákat elsőként vittük fel, a többi holmiért már felváltva ballagtunk le a falu utolsó házánál hagyott kocsiig. A tornácra kihozott asztalt, székeinket rendezgettem. Látom feljönni vadásztársamat. Egyik csomagja kicsúszott kezéből a szemem láttára. Csúf hangot adott. Tompa puffanás, némi csörömpölő felhanggal… A messzelátó tokjának csatja nem volt rácsattintva. A védőtok kinyílt, a „kukucs” kicsusszant, és csúnya hangot adott a járólapra érkezve!
Mély a gyász!
A Nap vöröses fényű korongja erőlködve próbált megkapaszkodni a Csák hegy peremén. Kíváncsi volt, hogy miért vált olyan gyászosra a hangulatunk. A súlyosan beteg távcsövet hol vigyázatlan gazdája forgatta keserű arckifejezéssel, hol én csavartam ki kezéből. A tárgylencse pereme horpadtan nézett vissza. Megrázva olyan csörgő hangot adott, mintha belül legalább két üvegtárgy kocódna egymáshoz, és a tubus oldalaihoz. Szemünkhöz emelve, a jobb oldali rendszer hibátlan képet adott, de a bal… a bal oldali szemlencsébe vetett pillantás egy vásári kaleidoszkóp képét idézte, melyet egykor, a Terézvárosi búcsúban könyörögtem le apámtól vándor árus pultjáról.
- Mindig a „baloldal” a bajok forrása! –sóhajtottam. Kifejezve világnézeti meggyőződésemet, egyszersmind a haldokló keresőtávcső állapotának meghatározását.
- Nagyapa messzelátója. Úgy szerette! – kesergett kenyeres pajtásom.
Az öreg Zeiss valóban nagyapjának, jószerivel egyetlen olyan vadászati segítőtársa volt. A nyugdíjas járásbíró Rimaszombatból ’44- ben költözött lányáékhoz. Veje SAS behívóval a frontra távozott. Itt érte őket az ostrom. Az öregúr, lányának, nászasszonyának, támaszaként kuporgott az óvóhellyé előlépett szenespincében. Az udvar felől durva, idegen hangok, vaktában leadott lövések hallatszottak. A nők, még a kislányok is eltűntek a lim-lomok alatt, leleményesen kitalált, bevált búvóhelyeiken. Barátom anyja, nyakában a látcsővel bújt az egyik heverő alá…
Nehezen fért el. Áldott állapotban volt, hatalmas pocakkal. A barátommal mindenórásan .
- Nyemci, Vengerszki szoldatü?– lökte be az ajtót az első orosz, akit láttak a pince kényszerű lakói.
A felszabadítók semmilyen katonát nem zsákmányolhattak. Haragjukban a nőket kezdték keresni, majd ital után kajtattak. Megelégedtek volna pár „bárisnyával” is. Azt se kaptak, ezért végigjárták az emeleteken még úgy-amennyire épen maradt lakásokat, feltörték az ajtókat. Zúztak, káromkodva, és meglelték a fali órákat, megmaradt értékeket, többek között az öregúr, begyűjtés elől elrejtett vadász puskáját.
- Puskát még vehetünk, ha ennek vége lesz! Fő, hogy Ti épségben vagytok! – nézett végig az öregúr az előbújt, szénnel, korommal elrútított arcú asszonyokon.
Száraz szemmel túlnézve a romos falakon, a sivárrá tett, kifosztott országon.
Elemér bácsinak, barátom nagyapjának soha többé nem lett puskája. Az új rend még nyugdíját is elvette. Barátom szüleinek háztartásában élt haláláig. Olykor, így júniusban, szeméhez emelte a megmaradt „binoklit”.,. Értékes, szép darab. Gondosan kezelte mindig. Régi Zeiss gyártmány, bele volt gravírozva a magyar kereskedő, és a megvásárló, büszke tulajdonos neve: Dr. Szombathy Elemér doctor juris.
Hajnalban, és este tájt, a körfolyosós ház falának repesz- szaggatta odvai peremére kiültek a kiscsókák, és a padlás-ablak vakszemein, ki - és benyilallott a vörösvércse, élelmet hozva fiókáinak. Hosszan nézett a lencsébe.
Vadászott az öregúr.
Amikor körülötte sertepertéltünk, átadta nekünk is. Hadd gyönyörködjünk. Hadd tanuljuk a használatát.
- Egyszer a tiéd lesz – simogatta meg unokája mindig kócos fejét.
Kezemben forgatva a sérült távcsövet, mindez eszembe jutott. Mintha a magam örökségét gyászoltam volna.
Szertelen,öregedő barátomnak, a naplementében pirosra festett, csillogó könnye cseppent a sokat látott szerszámra. Magam is elérzékenyültem.
Felcsillan a megoldás
folytatása következik
Nagyon szép történet, s remélem a folytatás is ilyen lesz.
A pályázathoz?
Bizony vágj bele bátran! Sok sikert hozzá! Baráti tisztelettel, szeretettel. Zoltán