Asszony sok évtizedet hagyott már maga mögött, gyakori lett nála az emlék. Közös munkával számvetést készítenek a hosszú út előtt.  Álmaiban az ősei gyakran visszatérnek. Az éjszaka is velük találkozott.

Ébredezett. Aranyfelhő fátylat festett a nap ecsetje a szoba falára. A kertből vidám madárcsicsergés hallatszott.  Napi teendői valóságköpönyegben burkolózva suhantak körülötte. A nyári szellő végigsimította fáradt testét.

Cihelődni kezdett. Öltözködés közben leheletfinom fuvallatot érzett a lábszárán. Köszöntette a láthatatlan lényt...

Szemével a pórázt kereste, nyolc éve ugyanazon a helyen lóg a fogason. Gyakran látta, amint a szíj lassú mozgásba lendül, és egy idő után megáll. Most is himbálódzott.

Leült, s a lábát simogató fuvallathoz így szólt.

- Köszöntelek szeretettel, örülök, hogy megérkeztél. Rég nem beszéltünk. Mostanság csak az álmaimban találkozunk. Nagyon hiányzol. Emlékszel még a találkozásunkra? Ilyen időtáj lehetett. Talán évforduló van, és figyelmeztetni jöttél?  Bocsáss meg, a napokra már nem emlékszem, öregszem, s feledékeny lettem, az emlékezetem már néha sántít. Azért ne hidd, hogy elfelejtettelek! Mindenre emlékszem, csak a pontos dátumot törölte ki a rohanó idő. A gazdiddal a menhelyre indultál. Megrágtad a szőnyeget, ezért száműztek, nem maradhattál tovább a lakásban. Kéttenyérnyi fekete szőrmók voltál, nagy szomorú szemekkel. Göndörfürtös füleid közül, alig látszott ki a fejecskéd, apró lábaidat barna csizma díszítette. Addig ficánkoltál, míg a földre nem kerültél.  Pár lépést tébláboltál, a lábamra hajtottad a fejecskédet és elaludtál. Bokámnál éreztem a simogató leheleted, és kicsi szíved gyors dobogását. Nyújtottam a beszélgetés fonalát, nagyon jól tudtam, mind a kettőnknek szüksége van időre, hogy meghozzuk a döntést. Te kinyilvánítottad, kiválasztottál, majd gyorsan elaludtál, hogy megkíméld magad az esetleges elutasítástól. Megvallom féltem, hogy a család feje nem egyezik bele az örökbe fogadásodba. Csatáztak az érvek és ellenérvek, de a végén nekünk állt a zászló, és ez volt a lényeg.  Közben felébredtél. Az igazolványodat “oltási lapodat”- megkaptuk, és elindultunk az új otthonod felé. Mintha, mindig ott éltél volna, ismerősként jártad be a lakást, kiválasztottad a kedvenc helyedet, és beilleszkedtél a család életének ritmusába. Soha nem rágtál meg semmit. Háládat hűséggel és ragaszkodásoddal fejezted ki.

Igaz, az elejében kicsit dühös voltam rád, mert engem semmibe vettél, mikor megérkezett a falkavezér, de belenyugodtam a sorsomban. Az én szerepem arra korlátozódott a családban, hogy szolgáljalak benneteket, a két "férfit". Gyönyörű éveket töltöttünk együtt. A szerepek lassan felcserélődtek, Te lettél a főnök, mi a beosztottak. Megérdemelted, szorgalmasan végezted a dolgodat, védtél bennünket, és éberen őrizted a házat...

Kilencévesen beteg lettél, egyre többet pihentél, szomorú szemekkel kértél segítséget. Az orvos megváltozhatatlan tényként közölte: gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz. Soha többé nem lépcsőzhetsz, életed végéig drága gyógyszerekre lesz szükséged. Feltette a kérdést, vállaljuk-e?  Ha nem, akkor elaltat, hogy ne szenvedj.

Vállaltuk.

Még aznap felcipeltük a nagy lajtorját a pincéből, - amiről az ereszcsatornát tisztítottuk a hó beállta előtt -. Elfektettük, egy asztallap meg a kiszolgált gyúrótábla is akadt. Elkészült a hat lépcsőt kiváltó mozgáskorlátozott feljáród. Piros csíkos gyapjú futószőnyeggel leterítettük. Mint egy király, úgy lépkedtél rajta.  Emlékszel milyen muris volt?  Másnap az orvos alig akart hinni a szemének, mikor meglátta, hogyan oldottuk meg a lépcsőzés nélküli közlekedésedet? Te hamar megszoktad, eszedbe sem jutott, hogy a feljáród mellett lépcső is létezik.

Minden hónapban megjelent a doktor a gyógyszereddel. Hálás voltál a gondoskodásért, kicsit húztad a hátsó feledet, de ugyan úgy játszottál, mint a betegséged előtt. Múltak az évek, a gyógyszerek és a tünetek szaporodtak, a látásod is megromlott.

Hideg tél volt, november utolsó napja, embert próbáló fagy, a talaj kőkemény…

 Azon a reggelen, a konyháig araszoltál, ott összerogytál és nem tudtál többé felállni. Szőnyeget terítettünk alád, nem sokkal később elaludtál. Örökre.

Az orvost sem vártad meg...

Úgy éreztük, mi is veled halunk. Egész délelőtt készült a sír, a fagyos föld nehezen engedett az ásónak. Tudtuk nem adhatjuk fel, itt a helyed közöttünk, ide kell temetni a kert végébe, különben nem tudjuk követni az utadat. Délutánra végeztünk. Mi álltunk a hantnál, mécsest gyújtottunk, és ígéretet tettünk, nem lesz helyetted „másik”, hiszen hozzád hasonló nem született még.  Nehéz napok jöttek, hiányod szinte fájt, állandóan rólad beszéltünk. Egy-egy eldugott játékod, előkerült a legváratlanabb pillanatban. Azt hiszem a te műved volt, biztosítottál bennünket, nem mentél el örökre. Akkoriban sűrűn éreztem a lábamon selymes szőröd tapintását, éppen úgy, mint, a fuvallatot. A póráz is jelzett a fogason. Tavasszal a sírhalmodon bontja ki először szirmait az árvavirág, tudom, siettetted, hogy örömöt szerezz nekünk. Később a gyöngyvirág is ugyanott bontakozik ki legkorábban a levelek öleléséből. Feletted nyílnak a legszebb virágok.

Kora ősz lett. A nap még beragyogta a tájat. A fák pihenni tértek, tarka ruhájukat levetették, színes levélszőnyeget szőttek belőle. Barátnőm egy képet küldött át a telefonomra, amit az egyszerű készülék nem fogadott, ezért felhívott. Elmondta, a gyerekek egy fiatal kutyát találtak és haza vitték.  Heteken belül az államokba utazik, nincs, ki vállalni tudná az állat ellátását, ezért a menhelyre vitték, közben ránk gondoltak…

Friss volt a seb, kötött az ígéret, nem mentünk. Egyébként festés előtt álltunk, nem szerencsés helyzet ismeretlen idegen kutyával, a rumli között.

Két hét múlva a gazdid azzal állt elő, hogy a délutáni program megváltozott, a menhelyre megyünk. Meg kell, ismerjem az utódodat…

Ő már egy hete eljárt ismerkedett, és sétáltatta az idegent.

Felvázolta hamarjában, sürgősen döntenünk kell, ha nem akarjuk, hogy más vigye el. Nem ellenkeztem, ki tudja milyen sors várt volna rá…

Hazafelé hárman jöttünk. Megszegtük az ígéretünket. Akkor este ott álltunk előtted, bocsánatot kértünk. Mind a ketten éreztük, megbocsátottál, de ezt követően kevesebbet tértél vissza, a játékaid is eltűntek.

Évek teltek el, a kis menhelyes velünk él. Más tulajdonságai vannak, mint neked voltak. Te csendes, hamis kutya voltál, haraptál. Idegenek meg sem közelíthettek bennünket, ha ott voltál.

Piszke vörös színű, akaratos, hisztis, mindez mellett végtelen barátságos. Te, nem követelőztél soha. Mintha az ellentéted lenne, ő mindent kibalhéz magának.

Nehezen szokott meg, egyszer meg is szökött. Ahogy múltak a hónapok, egyre bátrabb lett, lépésről, lépésre vett le a lábunkról bennünket, és vette át a hatalmat, éppen úgy, mint te, annak idején. Mi szolgáljuk évek óta, hiszen egy család vagyunk. Téged azonban soha nem felejtünk el, velük vagy, a szívünkben, az emlékeinkben.  - fejezte be mondandóját az asszony.

Az előszoba fogason ismét nagyot lódult a bőrszíj, mintha egy kutyus lökte volna meg, jelezve, ideje indulnia...

       A háttérben Pici sírja a kert végében, virággal...