Nagyon régen, fiatalasszony koromban volt egy szomszédasszonyom, akit ámulva csodáltam. Türelme, udvariassága, egyenes tartása, kissé lebiccenő feje, tengerkék szeme, tiszta tekintete tiszteletet parancsolt. Orcáján két mosolygödröcske pihent, harmóniát tükrözve. Egyenes, kissé keskeny szája soha sem görbült le. Valamikor sűrű hajzuhataggal lehetett megáldva, mert egyszerű ezüstbe játszó körfonata glóriaként ölelte át szabályos fejét.
Naponta találkoztunk. Kézzel horgolt, brokáttal bélelt, ízléses bevásárló szatyorral a kezében kaptatott fel a lépcsőn.
 A maga korabéli öregasszonyok nem kedvelték. Nem ült ki velük a padra, és nem trécselt órákon keresztül a szatócsbolt előtt. Egyszerű öltözéke jó ízléséről árulkodott. Kissé kopott, de fényesre suvickolt cipője gondoskodó szeretetet sejtetett. Csak vasárnap és ünnepen öltötte magára ünneplőjét. Volt egy nyári ruhája fekete alapon fehér pettyes, amit hófehér slingelt gallérral varázsolt ünneplővé. Soha nem láttam még ilyen szépet. El is határoztam, ha megélem a szép kort, én is ilyenekbe járok. Egyetlen egyszer láttam kiegészítőkkel, tört fehér finom csipke kalappal és trottőrsarkú fehér szandállal. Mintha egy mesekönyvből lépett volna ki a jóságos anyóka…
 Nem volt felékszerezve. Nyakában leheletvékony aranylánc kis kereszttel és a jegygyűrűje mellett egy parányi brill, fehéraranyba, vagy platinába foglalva. Soha nem láttam rajta mást.
 

„Tanítónő volt, az ura meg az iskolaigazgató. Régen kirúgták őket valamiért, azóta csak otthon korrepetált. Megszámolták többször, járt hozzá vagy tíz gyerek. Mint egy napközibe. Nem is törte magát, hogy tisztes munkát vállaljon, csak játszotta a naccságát”.
 

Ezekkel a szavakkal mutatta be az egykori vincellér felesége a házaspárt. Nem pletykás ő, nyugtatgatott, csak, hogy tudjam, kik lesznek a szomszédjaim... Ne is mondjam, egyáltalán nem lopta be magát a lepcses szájú teremtés a szívembe... Társalgási szintünket ezen kis közjátékot után, a minimumra csökkentettem és kizárólag a köszönésre korlátoztam a bőbeszédű asszonysággal. Úgy gondoltam, aki másokat megvet és kibeszél, velem is ezt teszi…
 

Egy csendes vasárnap reggel percre pontosan egyszerre nyílt két egymás meletti ajtó. A szomszédom pár lépésre állt tőlem. Sietettem üdvözölni, kissé röstelkedve vettem tudomásul, hogy a legnagyobb igyekezetem mellett sem tudtam megelőzni köszönésben. Rám mosolygott és ment tovább, mint akinek sietős a dolga. Egymás után haladtunk utcákon át, egészen a templomig. Az ajtóban megvárt. Furcsán nézett rám, nem volt ebben egy fikarcnyi rossz szándék sem, inkább csak döbbent kíváncsiság.
-    Ne haragudjon kedves, nem gondoltam, hogy maga is…
-    Semmi baj nem történt, nincs miért elnézést kérni asszonyom.
-    Köszönöm a kedvességét. Leül velem egy padba? – kérdezte csendesen.
-    Igen, köszönöm a lehetőséget.
-    Megtisztel vele, én is köszönöm.
Elindultam utána, követve a második sorba.
A mise után kissé feszengtem, nem tudtam mit kell és illik ilyenkor tennem. Elköszönni, hátra maradni, vagy csatlakozni? A hölgy megoldotta helyettem a problémámat.
-    Ha nem baj, csatlakoznék magához, természetesen csak akkor, ha nem zavarom, és ha hazafelé tart.
-    Igen, egyenesen haza megyek. – mondtam kissé bizonytalanul.
Eredendően más szándékom volt, a vasárnap is nyitva tartó kisboltba szerettem volna bemenni, de a világért sem szalasztottam el a lehetőséget, hogy a különösnek tartott szomszédomat jobban megismerjem.
Természetesen fontuk a beszélgetés fonalát, minden személyre vonatkozó információt elkerülve. Rövid volt az út hazáig.
Egy pár asszony szélesen gesztikulálva valami fontos dologról beszélhetett, a ház előtt, mert köszönésünkre fittyet hányva, nem is fogadták.
Második éve együtt jártunk vasárnaponként az Isten házába. Egyre jobban bővült a témánk palettája, de egymásról a neveken kívül még mindig csak annyi információnk volt, hogy házasságban élünk, dolgozunk, és szeretünk olvasni. Néha megbeszéltünk egy könyvet, vagy egy színházi előadást.
Egyik vasárnap Malvinka otthoni ruhában várt az ajtóban. Soha nem látott aggodalom ült ki az arcán.
-    Ne haragudjon, nem megyek. A férjem rosszabbul van, a keresztfiamat várom. Nem tudom egyedül… - elhallgatott.
Éreztem, nagy baj van.
-    Segíthetünk? – csúszott ki a számon a szándék.
-    Nem szeretném, ha elkésne a miséről. Már üzentem Istvánnak. – hangzott el a határozott elutasítás.
Ismét tehetetlenül álltam. Zavartan elköszöntem, elindultam lefelé a lépcsőn. A kijáratnál megtorpantam. Félre az udvariassággal és önérzettel. Szüksége van a segítségre, egyedül valamit nem bír… Talán egy ember fekszik a padlózaton, és a keresztfia érkezéséig bár mi megtörténhet.
Mindegy mi lesz, becsengetek, döntöttem, és kettesével vettem a lépcsőt felfelé.
Szinte ráfeküdtem a csengőre, félretettem az illemtan szabályait. Vészhelyzet van, ilyenkor mindent szabad.
Meglepődve nyitott ajtót.
-    Malvinka, kérem, engedje meg, hogy segítsek, mit tehetek? –kérdeztem határozottan.
-    Nem szoktam én ehhez… - elharapta a mondat többi részét.
-    Nem tolakodni, hanem segíteni szeretnék.
-    Anyus! – kiabált egy kétségbeesett hang.
-    Jól van, jöjjön be, állt félre a szűk előszobán, utat engedve nekem a hang felé.
Jó volt a megérzésem. A szőnyegen feküdt egy öregúr, ápoltan, frissen borotválta, vasalt pizsamában. Fél fele lebénulva. Lecsúszott az ágyról. Az ágyát kicsit rendbe hoztuk, majd pár perc elteltével, szakmai fogásokkal a helyére fektettük. Megnyugodva állapítottuk meg, hogy nem keletkezett komolyabb ütés és sérülés.
-    Elkéste a misét, - sajnálkozott Malvinka.
-    Tessék elhinni, a jó Isten ma megbocsájtja.
-    Kérem, igyon meg velünk egy teát vagy kávét, hogy méltóképpen köszönjük meg a segítségét.
-    Örömmel teszem, és köszönöm. -  mosolyogtam vissza megnyugodva.
Ez a vasárnap mindkét család életében változást hozott. Egyre több időt töltöttünk egymás társaságában. Megnyílt a bizalom és múlt kapuja, ahova én is kulcsot kaptam, hogy betekintsek.
Malvinka férje akkor kapott agyvérzést, amikor valaki rendszeres jelentgetéseivel addig bombázta az oktatási osztályt, még be nem hívatták. Rákérdeztek, igaz-e, hogy részt vett egy 1956-os diáktüntetésen. Vállalta, hogy igen, így történt. Megkérdezték, igaz-e, hogy a felesége az iskolába „balerina medált” hord a nyakában, ünnepnapon kereszttel vonul a templomba. A válasz ebben az esetben is igen volt.
-    A fenébe, ember, legalább tagadna! – kiáltott rá felettese.
-    Miért tenném, minden igaz, amit ellenünk felrónak.
Nem olyan ember volt, aki tagad, vagy hazudik. Tudta nem követtek el semmilyen bűnt sem Isten, sem ember ellen.
Mégis megszületett a döntés, mind a kettőjüket alkalmatlannak találták a gyerekek szocialista öntudta való nevelésére. Egyszerre lettek listára téve.
A kiebrudalt igazgató úr egy hét múlva eszméletlenül feküdt a klinikán.
A férj ágyban fekvő beteg maradt, a feleség odaadóan ápolta. Sok szülő ennek tudatában is szívesen korrepetáltatta a gyerekét Malvinkával, mert olyan tisztességet és tudást adott át, amivel erős alapot biztosított minden gyereknek.
Mint már említettem, csodáltam Őt!
Egyszer bátorkodtam megkérdezni, hány évesen lehet ily szerényen, és tisztességben megőszülni:
-    Hatvenkedem kedves. – volt a válasz.
Tehát hatvan és hetven között, valahol félúton…
Nem sokkal később, alig pár év elteltével felköltöztek az isteni gondviselés házába, egymást követve. A hosszú útjukat  is egy időre tervezték, ahogyan minden mást, közös életükben.

Sokszor gondolok mostanában Malvinkára. Szeretettem volna úgy megélni ezt a kort, mint Ő tette...

Ma már én is hatvenkedek...
 Vajon milyennek lát Ő fentről? - tétovázva kérdezem, feltekintve...