Caesar kép

Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egy vasorrú bába, és annak volt tizenkét fia.
Már nagyon öreg lehetett ez a vasorrú bába, mert a fiai olyan egyformák voltak számára, hogy nem tudta őket megkülönböztetni. Ezért elhatározta, hogy havonta szólítja őket egyenként. Kiállt a küszöbre és megnézte, hogy nappal van-e, vagy éjjel. Hát, éppen éjfél volt. Na akkor elkezdte szólongatni az első fiát:
- Január, Január, jössz te ide szülőanyádhoz, lássam te melyik vagy?
Ki sem mondta, már jött is az első fia. A vasorrú bába jól megnézte, és látta, hogy két arca van. Elnevette magát, és azt mondta neki:
- A többiek elmentek, most te leszel itt. Mozgass valamit a ház körül, néha rakjál nekem tüzet és töltsd velem az estét, ha lehet.

Január bizony lusta volt és nagyon hideg természetű. Kora délután már feküdni készült. Besötétítette az ablakokat, picit elbeszélgetett a bábával, aztán már a tűzre sem rakott, nyomban elaludt. Szegény vasorrú, reszketett az ágyban is, hiába takargatta magát vastag csergékkel, majd megfagyott, de nem tehetett semmit, várta, hogy leteljen a hónap.
Egyszer csak le is telt. Örült a vasorrú, hogy vége. Hívta a második fiát.
- Február, Február, bejöhetsz. - és a második fia már ott is volt.
Kicsit csalafinta, de még hidegebb arccal, hófehér szakállal, deres fejjel, és bizony még komiszabbul viselkedett az elsőnél.
Látta a vasorrú, hogy ez sem törődik vele, kérlelni kezdte és nem hiába. Időnként Február megenyhült és tavaszias mosoly futott végig az arcán,  de az sem tartott sokáig. Két-három nap után olyan hideg lett a kunyhóban, hogy a bába kénytelen volt tüzet rakni. Oda is ült szegény a búbos kemence mellé és búsult, búsult, miközben észre sem vette, hogy letelt Február ideje is, és úgy elpárolgott onnan, még csak nem is köszönt neki.
Egyszer csak vidám madárdal ütötte meg a fület és hóvirág illata kezdett terjengeni a kunyhójában. Erre fölriadt és örömmel köszöntötte Márciust.
- De jó, hogy megjöttél. Már azt hittem, itt fagyok meg a kemence mellett.
Március  megvigasztalta, barkákat hozott neki a patakról és nagyon kedvesen bánt vele. Igen ám, de a vasorrú nem bírta abba hagyni a panaszkodást. Hol Januárt, hol Februárt szidta, hogy milyen kegyetlen gonosz mind a kettő, képesek voltak őt megfagyalni. Csak későn jött rá, hogy rosszul teszi, mert ilyenkor Március is elkezdte utánozni a két bátyját. Miután rájött, hogy azok sem foglalkoznak a tűzzel, ő sem gondoskodott, hogy meleg legyen, de legalább kinyitotta az ablakot és nem kellett potyára fogyasztani a gyertyákat.
Azt gondolta a vasorrú, hogy jobban teszi, ha elhallgat, többé nem emlegette  egyiket sem. Ekkor Március egészen normális kezdett lenni és mikor elment, már egészen tűrhető volt minden a kunyhóban.
Letelt a hónap és megérkezett Április. Vasorrú összecsapta a kezét, és rá kiáltott:
- Hát te, hogyan érkeztél? Egyik lábadon csizma van a másikon meg nyári szandál? Ha ha ha, ilyent sem láttam eddig. Na, és miféle öltözet van rajtad? Posztókabát, briccses nadrág, és hol a sapkád? Jaj fiam, neked elment az eszed, vagy mi van?
Hamar kiderült, hogy Április nem bolond, csak szeret bolondozni. Már az első nap alaposan befűtött, de az ablakokat kitárta, úgy hogy a meleg mind elszállt a levegőbe. Nagy huzatokat csinált és az öreganyja hol izzadt, hol meg a hideg rázta.
Hiába mondta neki:
- Ne bolondozz velem te, elkergetlek. - Április mindenen csak nevetett.
Eleinte a vasorrú mérgelődött, majd megpukkant, de később mégis megkedvelte Áprilist, úgy hogy a könnye is kicsordult, mikor elment, de minden jóra fordult, mert megjött Május.
A vasorrú hamar elfeledte Áprilist, elkezdett az ötödik fiával  majálisokra járni. Vén létére képes volt kiballagni egy hegyoldalba, salátaboglárkáért és korai sóskát gyűjteni. Ott helyben egy kis tűzre akasztott bográcsban megkotyvasztani és puliszkával jókat enni belőle.
Máskor csalánt, meg pitypangot szedett és azt is megfőzte levesnek.
Május komolyan vette édesanyja betegségét, a csúnya köszvényt, mely belebújik fagy képében a csontokba. Éppen ezért alaposan befűtött és zöld ágakat citromfüveket és mindenféle hasonlót főzögetett vasorrúnak, hogy  ne is emlékezzen a hidegre többé.
Na, de  Májusnak is letelt a hónapja. Nagy búsan ő is elballagott, és mielőtt még odébbállt volna, Júniusnak gondjaira bízva meghagyta,  nehogy elfeledjen meleget adni, mert anyja rossz bőrben van. Így is nagyon öreg és fontos, hogy meg ne fázzon szegény.
Június mindent úgy csinált, ahogy Május megparancsolta, sőt még el is túlozta, de sokszor alaposan. A vasorrú pihegett a nagy melegben, lihegve ült az árnyékban és Májusra gondolt. Világért sem árulta volna el, hogy legjobban Májust szerette, hanem elkezdett korai cseresznyét kóstolgatni. Akkor Június is elment. Megérkezett Július és látta, hogy de jó meleg van. Mivel ő is utálta a hideget, még jobban befűtött, mint Június.
- Jaj, jaj, nem bírom ezt a nagy kánikulát, vagy minek hívják. Te Július nem tudnál egy kicsit aludni? Elmenj onnan a kemencétől, nehogy begyújts!
Na, de már késő volt. Július úgy megrakta a tüzet, hogy míg ott volt  nem akart a hőség sem csökkenni.
- Vizet, vizet, nyögte a vasorrú és ekkor megérkezett Augusztus.
Ő egy kicsit hasonlított Áprilisra is meg Májusra is, de nem  etette anyját salátákkal és teákkal. Friss gyümölcsöket vitt neki és megtelt a kunyhó, alma, szilva és körte illattal. Fiával befőtteket kezdett eltenni üvegekbe. El se végezte, megjött Szeptember, aki lerázta a sok szilvát. Odaállította vasorrút, hogy szilvaízeket, meg kotyókat főzzön, miközben ő, a nagy fiú elővette az irkát és tanulta a betűvetést meg az olvasást. Vasorrú mérges volt, szidta, mint a bokrot.
- Ne mind olvass nekem, és ne mind irkálj abba a régi füzetbe! - förmedt rá, hiszen szerinte semmi haszna a sok tanulásnak. Hamar megöregszik, aki ilyenekkel üti agyon az idejét.
Szeptember durcásan felállt az asztal mellől, bepakolt és szipogva elviharzott. Máris jött Október. Mókásan járkált fel alá, de ő bizony már nem nagyon törődött a fűtéssel. Kijárt a szőlőbe mustokat facsart és jókat ívott a friss murciból. Félrészegen mászkált az erdőn és mind leverte a fákról a sárguló leveleket, meg a diót.
Utána a nyomában jött November, aki éppen olyan forma volt, mint Január. Komor és hűvös tekintete sem sok jót ígért vasorrúnak, aki újra elkezdett nyöszörögni a hidegtől és félálmában Májust szólongatta. November féltékeny lett, mikor meghallotta anyja titkát. Mérgében nagyon hűvösen és tartózkodóan viselkedett. Vasorrú megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor látta elmenni. Akkor megjött December is.
- Na, ez sem különb. - gondolta a vasorrú és alaposan felöltözött.
Gyapjú ruhákban kezdett járni és annak örült, hogy ez a fia legalább szeret ünnepeket rendezni. Még őt is felmelegítette a Karácsony, a Szenteste melege. Észre sem vette, azon kapta magát, hogy Decembert is megszerette. Nem éppen annyira, mint Májust, de majdnem úgy szerette őt is.
Ekkor letelt az év és vasorrúéknál kezdődött minden elölről. Jött Január és újra jöttek a fagyok. Egyre gyengébbnek érezte magát. Nagyon várta Februárt, Márciust, Áprilist, de igazi felüdülést legkedvesebb fia, Május jelentett számára. Azt kívánta, hogy örökre maradjon vele, de az idő leteltével neki is mennie kellett. Ha Május a vasorrú bábával maradt volna, az én mesém is tovább folytatódna.