2012.04.17. 15:50, Miner
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bátor fiúcska, Úgy hívták, hogy András. Egy szép nyári napon, fogta magát, és elment sétálni a hegyekbe. Számtalanszor járt már ott fent, ez alkalommal sem
szándékozott túlságosan messzire eljutni.
Kezdett lemenni a nap, mikor észbekapott, jobb, ha visszafordul. De oly hírtelen jött már az este, kénytelen volt lepihenni az egyik sziklamélyedésben. Fejét lehajtotta egy lapos és meleg kőre és elaludt békésen. Éjféltájban hírtelen felébredt, különös, fényesarcú, tündérszerű lények vették körül, Ő felült, egyikük kinyújtotta karját, és lábra állította. Nem szóltak hozzá, csak közrefogták, és elvitték magukkal. Nem tudta hol járhat, merrefelé mennek, csak annyit látott, hogy minden szokatlan és más. Még a hegyek is meredekebbek, még a völgyek is párásabbak, zöldebbek. Olyan szép virágos minden, hogy azt ember nem képes elképzelni sem. Mindenhol kerekformájú házak és a házakban nevetős arcú féltündérek, táltos szemű férfiak, és tündérszemű lányok. András azt hitte, még, mindig álmodik, de nem álom volt. Ez a különös, emberektől elrejtett világ valóban létezik, és ott élnek vígan annak érdekes lakói. Ideje sem volt gondolkodni, a lányok bódító dalokat énekeltek, s a fiúk könnyed táncokat, férfias ugrabugrálásokat mutattak be előtte.
Egyszer csak azon kapta magát, hogy őt is elragadja a hév, és máris bokázik, ropja csűrdöngölőst közöttük. Testét oly könnyűnek érezte, hogy ha valaki azt mondta volna neki, repüljön fel, meg sem lepődött volna. Sokáig tartott a vigalom, sokáig, ám egyszer csak elült a zaj, és csend borult mindenre. Feljött a hold az égre és ragyogva tekintettek le rájuk a csillagok. Akkor Andrást is bevitték az egyik kerek formájú lakásba. Puha ágyba fektették és mindenki elpihent. Ezalatt otthon Andrást már mindenki kereste. A falusiak látva szüleinek aggódását, elindultak a hegyek közé, felkutatni a fiút. De hiába kiabáltak, sehol nem találták. Mintha elnyelte volna a föld. És valóban a fiút elnyelte egy másik világ. Ahol a nappalok sokkal hosszabbak és az éjek meg ugyanannyival rövidebbek. András el sem aludt jóformán, máris ébredeztek a különös emberek körülötte. Velük ment, noha nem tudta miért vették maguk közé. S amint ment közöttük, különös dologra lett figyelmes. Hirtelen megnyílt a szeme és látta, hogy egyik-másik lénynek létra van a hátán, Egy igazi, két-három, sőt négy-ötméteres hosszúságú létra. Egész nap figyelte őket, s látta továbbá, hogy azok, akiknek nincs létra a hátukon, följutnak a létrán valahová fel és eltűnnek. Később ő is felmászhatott az egyik létrájára.
Mikor fölért, egy kapu nyílt meg előtte és ő belépett. Hát odabent volt a lelkek hazája. „- Sokáig nem maradhatsz, - mondták neki, mert földi tested van, és az fény előtt meg nem állhat.” – Miért hoztatok ide, ha nem szabad idejönnöm, talán jobb lett volna nem jönni, ugye? – kérdezte András és érezte, hogy a fény áthatol testén, és ereje kezdte elhagyni.
- Ne félj, majd megérted, most visszaviszünk. – mondták neki és András a látottaktól bételve visszajutott a hegyekbe.
Ott magához tért, és hazavánszorgott. Hamarosan kiderült róla, hogy megváltozott.
Szótlan és bölcs arca, határozott nézése már nem az a kis megriadt kisfiúé, aki eltévedt a hegyekbe, ő teljesen más mióta visszatért. Akkor András is rájött, hogy különös látást kapott, fény általi látást. Körbenézett, és észrevette barátai, rokonai életében a káoszt, a kilátástalanságot. Mindjárt tudta, mit kell cselekednie e naptól kezdve. Nekilátott felemelni őket e nyomorból. Valahol szegény, és elesett embert vett észre, odaintette magához, és azt mondta neki:
- Lépj fel bátran a vállamra. Találsz ott egy létrát. Ne azt nézd, hogy hova vezet, emelkedj csak rajta feljebb és feljebb.
Volt, olyan, ki egy-két létrafok elérése után leesett, nem bírt tovább menni, de volt olyan is, ki annyira elszántan kívánt feljutni, hogy el is tűnt. Sokszor látták Andrást egy fa alatt, mely fa alá később megépítette az ő fura kerekformájú házikóját, melyben szent emberként remeteségben élte le életét. Láttak embereket hozzá menni. Olyankor kijött a házából és megállt a fa alatt. Pár szó után a vendég már a vállán állt, és onnan feljebb és feljebb emelkedett, míg el nem tűnt. Nemsokára vissza is tért, de mikor leszállt, egészen más ember lett belőle. Nem pont olyan mint András, de valaki hasonló.
És így a környék felvirágzott, mert ezek a felemelt emberek többé nem vágytak pénzre, gazdaságra, ugyanis rájöttek, hogy a természet, isten ajándéka, minden pénznél többet ér. Ez a termőföld képes eltartani a népét. Képes mindent megadni, az embertől függ, hogy miként bánik a földdel, miként a fákkval és a vizekkel. Attól kezdve Erdély elkezdett átalakulni. Aki csak arra járt, Tündérországnak nevezte el. András pedig, egyik nap elment, nem tudják hova, merre. Talán meghalt, mondták, de az is lehet, hogy másik vidékre költözött. Ám a nép még ma is legendákat mesél Szent András létrájáról.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
*
ember
Ismét egy remek mese. Gratulálok.