2012.04.14. 17:56, Miner
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy favágó góbé. Egy nap az jutott eszébe, hogy vegye kézbe a fejszéjét és menjen fát vágni egy másik erdőbe. Igen ám, de az nagyon messze volt. Bizony igyekeznie kellett. nem is evett semmit, csak egy tölteléket kapott ki a töltött káposztás fazékból és már ment is. Röstellte majszolni menetközben, nehogy valaki szembejövő meglássa, ezért csak becsúsztatta a zsebébe és ment, hogy kiérjen hamar a faluból, ott akkor majd leül a fűbe és megeszi. Ki is ért, de csak nem tudta elővenni. Mind jobb és jobb helyett akart keresni, aztán még sem talált. Nem baj, gondolta, majd az erdőn leül egy tuskóra és ott megeszi, csak érne már oda, ha lehet.
Nemsokára odaért, de hamar nekifogott fát vágni, hogy mire dél lesz legyen már valami munka is, ne üljön le úgy, hogy még semmi sehol. Levetette még a lajbiját is, aminek a zsebében még mindig ott volt az az egy töltelék. Felakasztotta egy faágra és csapkodott a fejszével ahogyan csak bírt. Hát egyszer uram Atyám, elétoppant valahonnan egy nagy torzonborz medve és rákiáltott a góbéra:
- Állj meg te! Neked ki engedte meg, hogy itt döntögesd a fáimat? Az apád, így meg úgy, most halál fia vagy!
Megijedt a góbé, reszketett, mint nyárfalevél.
- Kellett nekem másik erdő, most megjártam. - gondolta, és hírtelen elnevette magát.
- Mit kacagsz te? - hüledezett a medve - Mindjárt széttéplek! Elmegy mindjárt a kedved engem kinevetni, hallod?
- Jaj, dehogy nevetlek, erőnek ura, hatalmas medve uraság. Én csak örülök, mert itt ni annyit vártam rád, és most végre megérkeztél.
- Mi? Annyit vártál rám, hogy közben a fél erdőmet kiirtottad, na széped állunk!
- Én bizony vártam rád, medve uraságodnak még ebédet is hoztam.
- Ebédet? Kell is nekem a te töltött káposztád, megéreztem ám a szagát, de felfallak ám töltelékestől, mindenestől. Mit gondolsz mi vagy te nekem?
- Jaj, tudom, hogy nem sok vagyok a szemedben, de azért hallgass meg. - felelte a góbé még mindig nevetve.
A medvét még jobban ölte a méreg, mert egyre látta, hogy a góbé mind jobban felbátorodott.
De a góbé így folytatta:
- Felkészültem én alaposan. Annyi töltött káposztát hoztam, hogy hívhatod az egész rokonságod. Rádobtam a zekémet, hogy ne érje nap, és maradjon friss. Siess medve uraság! Eredj hívd a rokonaid, gyertek ebédelni, várok mindenkit.
- Ez tényleg igaz, mondd, nem viccelsz meg? - nézett a medve nagyokat, - mert jövök ám vissza és annyian leszünk, hogy még téged is fölfalunk ám!
- Nem baj, csak gyertek. Meghívom az egész rokonságodat. - mondta a góbé és alig várta, hogy a medve elkotródjon.
Akkor hamar meg akarta enni a tölteléket. Nyúlt a zsebébe, hát tele volt hangyával. Mérgelődött, hogy most mi legyen? Hogy szaladjon el egy medvecsalád elől ilyen éhesen. - mondta ott magában, és leült egy tuskóra.
Behunyta a szemét. Elfutni már úgy sincs ereje. Fára mászni meg nincs értelme. Itt a vég, nincs tovább!
Ekkor megszólalt a földön az egyik hangya:
- Mit búsulsz te jó ember? Töltött káposztát hoztál nekünk. Mi a te nagy bánatod, mondd el, hátha segíthetünk rajtad.
- Semmiség az egész, te kedves kis hangya király. - mert az volt ám, az a picike hangya. - Te jóságos hangya fejedelem, hallgasd meg mi történt. Az imént egy medve megirigyelte, hogy ennivalót hoztam nektek és lám, máris jön az összes rokonával, hogy engem széttépjen, ha pár perc alatt nem hozok nekik is ebből a töltelékes káposztából. Jó lenne elbújni előlük, de nincs hová. Mondd mit tegyek? Mindjárt itt lesznek és akkor nekem végem. - fejezte be beszédét és valóban, mire elmondta, már hallatszott a nagy morgás, zakatolás, dörmögés.
- Ne félj tőlük, majd én elintézem, hogy elkotródjanak. - és akkor a kis hangya király kiadta a parancsot a hangyáknak. - Támadás, csípjétek, de csak a hátát! Volt nyöszörgés dörgölődzés, kidöntötték még a fákat is a medvék, úgy elkezdtek vakarózni. A góbé meg csak bebújt egy fa mögé és leste, hogy mikor hagyják abba. Hát azok szívesen abba is hagyták volna, csakhogy a
hangyák annyira csípték, a hátukat, hogy muszáj volt nekik a földre feküdni és ott hempergőzni a góbé előtt.
Látta a góbé, hogy micsoda jó királlyal találkozott. Azon nyomban letérdelt és megköszönte a királyi segítséget.
- Hálásan köszönöm, hogy megsegítettél, hangyakirályom. Egy életem, egy halálom a kezedbe ajánlom.
- Ne köszönj semmit. - mondta a király. - Ha te mondod, hogy hívjam vissza a seregemet, akkor én máris megteszem neked.
- Jaj, még ne, előbb beszélek a medve urassággal, meglátom mit mond, aztán szólok, hogy mi legyen. - mondta a góbé és odalépett a medveurasághoz.
- Adjon isten medveuraság. Mi ez a nagy zene-bona, mi történt veletek?
- Jaj, szabadíts meg a férgektől. Úgy csípik a hátamat, jaj, segíts rajtam. - rimánkodott a medve kínjában.
Lehajolt a góbé, mintha sajnálná a medvéket, de medveuraság észbekapott. Azt mondta:
- Te voltál az. Te küldted ránk a hangyákat.
A favágó hallgatott, mert mit mondhatott volna? Na, a hallgatásból a medvék megértették, hogy nem lesz ma ebéd. Fogták magukat és visszamentek a barlangjukba. Ő pedig ment hazafelé, de már nagyon este volt. Ott érte az este az erdő szélén. Na, hova feküdjön, hol találjon menedéket. Nézett körbe, és meglátott egy kis világot. Megy előre a fény felé, hát egy kis házikót pillantott meg.
- Na, én ide bémenyek és kérek szállást. - gondolta és bé is lépett az ajtón.
Egy száz éves vénasszony fogadta, akit mindjárt öreganyjának szólítva köszöntött.
- Adjon isten jó estét, öreganyám, - mondta neki és már akarta is mondani, mi járatban van.
- Szerencséd, fiam, hogy öreganyádnak szólítottál, szállást ezért mégsem kaphatsz, mert azt meg kell ám szolgálni.
- Na, hogyan szolgáljam meg, mit kér a szállásért.
- Én fiam fát, mert jön a tél és nekem tűzifa kell, de sok.
- Ej, vágtam én a tegnap rengeteget, de hogyan szállítom ide? - gondolkodott a góbé.
- Azon te ne törd most a fejed. Feküdj ide le, majd reggel kitalálod.
Na, elaludtak, és hát mikor elaludt a góbé is, csak jött felé a medve és űzte ki az erdőből. Fel is ugrott ám és megriadva nézett körbe, mire az öregasszony rászólt.
- Nyughass már, nem jön ide semmiféle medve, nyughass!
Visszaaludt, de kis idő múlva mégis csak újra jött felé a medve és megint felverte álmából.
Úgy, hogy reggelig vagy ötször is felébred és fel a vénasszony is.
Na, azt mondta neki reggel:
- Én még ilyen nyavalyatörős emberrel nem aludtam életemben egy fedél alatt. Eridjék ki kend, favágó létére, oszt amott a patak. Nézze meg az arcmását abban, mint egy tükörben. Mért van úgy megriadva?
- Már mért volnék, már mért? - nyelvelt vissza a góbé. Gondolta az éjszaka eltelt, most már csak lerázza ezt a vénasszonyt, de az már mondta is:
- Nehogy megszökj és ne hozzál fát, mert megjárod velem!
- Mi van, maga gondolatolvasó? - hökkent meg a góbé és úgy nevetett, mint még soha. - Hát adjon valamit ennem. Tegnap óta semmit nem ettem, ma már nem bírok egy lépést sem tenni.
- Mért nem ezzel kezdted. Szégyenlős koldusnak üres a tarisznyája, nem tudtad? - s már hozta is a jó finom falatokat. Még bort is adott neki.
Nemsokára a góbé felkerekedett és ment vissza a fáért.
Nem hiába álmodott medve uraságról, mert az ott volt már és várta, de ő bizony nem fordult vissza. Ment neki a medvének, és azt mondta:
- Nem félek én tőled, te csak az én álmom vagy. - és a medve hagyta, hogy elmenjen mellette.
Ő meg rávigyorgott és azt hitte, de jól csinálta amit csinált. Tévedett, mert a fa olyan nehéz volt, még egy szálat is elvonszolni a vénasszonyig, bizony két emberes munka lett volna.
- Mit fogok most csinálni? - fogta fejét a góbé, és nézett hátra.
Hát ott volt a medveuraság, cammogott felé és bólogatott.
- Ugye, ugye, most jól jönne, ha nem csak az álmod lehetnék, hisz máris segítségedre siethetnék. - mondta neki és várt.
- Megtennéd, ha nem mondanám többé, hogy te csak álmaimban létezel? Megtennéd, hogy felkapod ezt a néhány szálat és odáig elviszed? - kérdezte medveuraságtól.
- Meg hát. - bólintott a medveuraság és már fel is kapta a fát. Ment elől, a góbé meg a háta mögött. Megfogott egy ágat és úgy tett, mintha erősen vonszolná, kínlódna vele, de csak színlelte. Így értek a vénasszony házáig. Az kinézett az ablakon és akkorát kacagott, hogy még a medve is megijedt és ledobta a válláról a sok fát.
Puff! - a góbét majdnem agyoncsapta. De szerencséje volt, mert félreugrott.
- Megijedtél? - nevetett a medve. Ugye, hogy nem az álmod vagyok, ugye, hogy nem.
- Dehogy nem, hisz eltaláltál volna, ha igazi lennél.
Akkor a medve elkezdte kergetni a góbét, az meg béfutott a vénasszonyhoz, de a medve ment utána.
- Miféle medvét hoztál ide, te? - kérdezte a vénasszony, mire ő azt felelte:
- Nem hoztam én senkit, öreganyám. Ez csak az a medve, aki álmomban az éjjel ötször is felriasztott.
- Ez? - nézte meg a néni a medvét. - Nahát, nézze meg az ember, hisz ennek igencsak hatalmas feje van. Huss, álom huss álom és esős idő, nappal van, mit keresel itt?
Láss csudát, erre a medveuraság eltűnt. A góbé hamar feldarabolta a jól vágó fejszével a fát és összerakta jó nagy rakásba. Közben lesett, figyelt, kereste szemével medveuraságot, de az nem került többé elé.
Jól van, akkor hazament és béfogta a lovakat, hogy menjen fáért, de kijött a felesége és rákiáltott:
- Hé,te! Hé, mikor eszel? A tegnap sem ettél, ma sem akarsz?
- Nem, - rázta a fejét, még az kéne, hogy valami a zsebembe kerüljön, és megint odacsalogasson a szag egy másik medvét
- Hát nem is volt több medve, hordta, hordta a sok fát hazafelé a góbé.
Tán még ma is hordja, ha meg nem halt.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
Kedves Miklós barátom. Régen kacagtam már ilyen jóízűt!
A Te csodálatos fantáziád szüleményén. A ravasz, kedves, furfangos góbén, ahogy túljárt újfent ,a medve uraság eszén! Kifogyhatatlan vagy a kedves kis történetekből. Köszönöm hogy olvashattam Szívből és szeretettel gratulálok hozzá :)