Boris Vanessza alkotása

 

Hol volt, hol nem volt, ma már senki nem tudja, ám valahol mégis volt egy afféle, csudálatos boszorkány. Mind azt kérdezték az emberek, hogy hogy csudálatos? Ha egyszer boszorkány, akkor nem is lehet csudálatos.

- De lehet. - mondták erre a vénasszonyok és bizonygatni kezdték, hogy az bizony nagyon csudálatos boszorkány, mert az olyan lelkes állat hátán jár, hogy az se nem kutya, se nem szamár, még csak nem is kecske, hanem valami sárkánykutya.

Amikor a csudálatos boszorkányt egyszer jókedvében találták, az asszonyok elkezdték faggatni, hogy mondja el az ő történetét.

Nem ellenkezett, elkezdte mesélni, hogy van valahol egy kékfülű király.

- Kék fülű? - csodálkoztak a kíváncsi asszonyok. Hát az hogyan lehet, hogy kékfülű?

- Nem tudom, - vont vállat a csudálatos boszorkány - nem tudom, de higgyétek el nekem, hogy valóban kékek a fülei.

Volt nevetés, de valaki közbeszólt, hogy folytassa, mert kíváncsi a történetre.

- Na, - mesélte tovább - az a kék fülű király egyszer eltévedt az erdőben. Sosem járt Magyarországon, de akkor mégis idetévedt. Akkor történt, hogy arra sétált a lány és a király megszólította:

- Hé, te lány, nem tudnál nekem segíteni? Eltévedtem, mondd kérlek merre lehetne kijutni ebből az országból?

- Hű, de sürgős ez neked. - nevetett a lány a kékfülű királyra. - Talán ennyire rossz nálunk, szerinted ennyire veszedelmesek a magyarok, hogy gyorsan vissza kell szaladnod oda, ahonnan jöttél?

A  királyt meglepte a válasz és elnevette magát.

- Jaj te lány, ne csalogass, ne hívj meg sehova, mert én egy király vagyok és engem a népem már mindenhol keres, ne tarts vissza,  hadd folytassam utam hazafelé.

- Jól van, - egyezett bele, - nézd azt a hegyet. Azon túl van a világvége. Nos arra tarts, ha mindenképpen ki akarsz országunkból jutni.

Örült a király az útbaigazításnak. Benyúlt a tarsolyába és kivett egy nyakbavaló ékszert. Szép nyaklánc volt kék kövekkel. Fogta és odaadta a lánynak.

- Itt van ez a nyakék. - mondta barátságosan. - Ezt csak akkor viseld, ha el akarsz jönni hozzánk látogatóba. Ezt, ha felkötöd, máris ott leszel a palotámban.

- Nem fogadhatom el. - rázta a fejét a lány. - Már hogyan fogadhatnám el, mikor felséged eltévedt. Kösse csak fel király uram és máris  otthon lesz. Nagyobb szüksége van erre, mint nekem, mert én csak kíváncsiságból megyek majd, de felségedet már mindenhol keresik.

- Fogadd el, hiszen ezt én nem viselhetem, mert ez hölgyeknek készíttetett, egyébként is egy királynak nem illik ilyeneket használni, vannak más megoldások is.

Látta a lány, hogy ezt már nem utasíthatja vissza, elfogadta  és hazament, de haza sem ért, elfogta a kíváncsiság. Máris menni akart a király után, hiszen csak csel volt az egész. Később ő maga is rájött, hogy egy király sosem tévedhet el, de ezt akkor még nem tudhatta. Hitt a királynak, és kínozta a kíváncsiság, a nyakék meg ott csillogott, villogott a kezében. Gyorsan felkötötte és máris a király palotájában  találta magát.

- He, én királyom, parancsolóm, annyira kíváncsi vagyok, amióta megkaptam ezt a nyakéket, nem tudok mást tenni. Jövök, hogy lássam, milyen csodaszép palotában laksz.

- Na, jó sokat késtél. - nevetett a király. - Hidd el, mások nem bírták volna ki ilyen sokáig, ahogy én eltűntem, abban a pillanatban már a nyomomba léptek.

- Hát ezt elhiszem. Nagyon nagy ereje van ennek a nyakéknek. Én most azonnal vissza is adom, mert nem tarthatok magamnál egy ilyen fura, erős ajándékot. Nekem olyan ajándék kellene, amelyik sokkal egyszerűbb és értéktelenebb.

- Mi lenne az? - nézett a rá a király. Mi lenne az, kíváncsi vagyok.

- Nem tudom, talán egy ló, vagy egy kutya, mit tudom én. - felelte a lány.

- Na, most akkor ló legyen, vagy kutya?

- Nem tudom. - nevetett még nagyobbat a lány és elgondolkodott. - Talán se kutya, se ló, hanem valami olyan, ami mindkét állatra hasonlít egy picit.

- Jól feladtad a leckét, de már van ötletem. - csóválta fejét a király és kivett a zsebéből egy sípot. Belefújt és hát uram istenem egy élő sárkánykutya lépett a palotába. Fürge lábai olyanok, mint a kutyáé, de szárnya van és a feje, mint a lóé.

Örült a lány az ajándéknak. Földig hajolt a kékfülű király előtt és nem győzte köszönni a lelkes állatot.

- Köszönöm, köszönöm, uram, királyom, ez nekem már kedvemre valóbb, mint a nyakék. Ennek igazából jobban örülök. Jaj királyom, nagyon jó ajándék ez!

- Nocsak, ne örülj annyira, mert ez nagyon falánk egy állat. Mivel fogod eltartani, hisz ott Magyarországon egy ilyen állat éhen pusztul, nem fogod tudni táplálni sem.

- Nem félek én attól. - nevetett a lány, akiből e perctől kezdve egy csodálatos nő lett, és gyorsan felpattant a sárkánykutya hátára.

- Várjál! - kiabált utána a király, de már késő volt, a lány akkor már messze járt.

Vitte szélsebesen a lelkes állat, és akkor hátra tekerte hosszú nyakát, ráemelte zöldessárga szemeit a lányra, és megkérdezte tőle

- Kedves léány gazdám, mondd hogyan nevezzelek, és mondd meg nékem hová szálljak le a hegyre, vagy völgybe?

- A völgybe, - mondta a lány, - mert én a hegyeken szédülök. Ezentúl mindig Eszternek szólíts, mégpedig csodálatos Eszternek.

Jól van , máris ott voltak a völgyben és mire leszállt a lány lováról, odagyűltek az emberek csudalátni.

- Csudálatos Eszter, valamit elrontottunk. - mondta neki a sárkánykutya és szárnyait összecsukta, hogy elférhessen az úton, amelyen elindultak a lány háza felé.

- Hallottátok mit mondott a sárkánykutya? Csudálatos Eszter. Csudálatos - mondták az asszonyok egymásnak. Te jó ég, ki lehet ez a csodálatos boszorkány.

Így lett igaza a sárkánykutyának, mert a nép onnan kezdve ezt a nevet adta Eszternek. Ezt valóban el lehetett volna kerülni, ha mindig egyből a lány házának udvarára irányítja a lelkes állatot. De Eszter nem olyan volt. Akarta, hogy mindenki lássa, miféle sárkánykutyája van neki. Nem is talált Eszter magának való férjet. Már minden lány elkelt a faluban, de ő hozzá nem jött egy kérő sem. Idősebb asszonyok próbálkoztak legényt rábeszélni, de mindig az volt a válasz, még az kéne, hogy lóvá tegyen és meghajszoljon ez a boszorkány. Bizony búsult a lány, és nem tudta mit csináljon. Ám egyszer eszébe jutott valami. Hívta a sárkánykutyáját, felnyergelte és ment a kékfülű királyhoz.

- Tudom mért jöttél. - fogadta a király komolykodva. - Férjet keresel  és én mondom neked, hogy jó helyre jöttél.

- Na, - mosolyodott el a lány - egy valamirevaló férfiféle a te palotádban ha észrevenne, nem bánnám én azt.

- Már észre is vett. - hahotázott a király és bekiáltott a királyi terembe.

- Gyere ki Mátyás fiam, vendégünk van. - és kijött egy erőshangú zöldfülű fiú.

- Hú! - hőkölt hátra a lány és elkapta a sárkánykutyája gyeplőjét. -

Menjünk innen, hű a mindenit! Itt mindenkinek színes a füle?

- Bizony színes. - mosolygott a király. Látod nem vagyunk egyformák mi sem. Akárcsak nálatok Magyarországon, itt is van eltérés minden színes fülű között.

Ekkor Eszter már a lelkes állat hátán volt, de az egy tapodtat sem akart előre menni. Állt, mint a cövek.

- Hé, induljunk, nógatta lábával szorongatva, de hiába.

Akkor visszanézett. Mindjárt megértette, hogy milyen különleges erő van benne, és ezt mondta neki.
- Jó. nem bánom, hozzád megyek, ha építesz nekem egy palotát.  A legény belegyezett és a palotát fel is építette annak rendje és módja szerint. Mikor elkészült, kézen fogta Csudálatos Esztert és beevezette a saját palotájukba.

- Szép, szép, - mondta az újdonsült feleség, - de nincsenek szolgák, ezért nem találom különleges palotának.

- Ne búsulj - mondta Mátyás és elküldte a faluba, hogy menjen és ahány kutyát talál, hozza oda.

Elment Eszter és odacsalogatta a falu minden kutyáját és láss csodát. Ahogy beléptek a palota kapuján, mind szolgáló lányok és fiúk lettek belőlük.

- Hogy csinálod? - kérdezte Eszter a csodálatos boszorka. - Remélem elmondod nekem.

- Egyszerű a dolog. - felelte Mátyás. - Hisz a kutya szolgálni született. A kutya gazda nélkül olyan, mint a hegy erdők nélkül.- és nevetett nagyokat.

- Vagy, mint a nő férj nélkül. - mérgelődött Eszter. - Ezt akartad mondani, ugye, ezt?

- Ó, dehogy, de mondanék én neked valami mást. Mégpedig azt, hogy itt most már élhetünk olyan szépen, hogy még a király is megirigyelhet ezután minket, de van valami, aminek nem szabad megtörténnie, mert ha megtörténik, ennek vége szakad.

- Mi lehet az? - nézett rá Eszter aggódva. - Mi az?

- Az, hogy ne lássa meg senki a zöld fülemet, mert ha meglátják, vissza kell mennem az én világomba.

- Jó, majd kitalálok valamit. - és csinált akkor Eszter egy olyan fejfedőt, amelyet a férjének mindig viselni kellett.

Viselte is vagy tizenhat évig. Ám a tizenhetedik évben egy asszony lekapta a fejéről, annyira  kíváncsi lett a füleire. Ez éppen a piacon történt, és hát aki ott volt, mind odanézett és észrevette, hogy a boszorka férjének zöldek a fülei. Volt csodálkozás, ámulat. Csak Mátyás nem találta annyira viccesnek a dolgot. Nyomba hazaviharzott és fogta a sárkánykutyát, felpattant a hátára és elment. Úgy elment, még Esztertől sem búcsúzott el.

Tudta Eszter, hogy ez egy szép napon meg fog történni, mégis fájt neki.

Végül is nem az ő hibájából történt, ezért magába mélyedt:

- Se kutya, se Mátyás. - mondta és többé nem akart kilépni a palotából.

Ott járkált a százhatvanhat szobában és minden nap eszébe jutott valami abból, ami korábban történt velük. Akkor nem sejtette, mi lesz, ha a férje elmegy, de most nagyon magába zuhant. Mondhat bárki bármit, nem ezt érdemelte.

S hát mikor mindezt átgondolta, valaki kopogott a bejárati ajtón. Maga Eszter ment ajtót nyitni, de nem a férje  jött, hanem a kékfülű király. Eszter barátságosan fogadta. Tapsolt a szolgáknak és kiadta a parancsot, hogy fejedelmi ebédet főzzenek a vendégnek.

A király megrázta fejét.

- Minek? Tizenhat éven át Mátyással éltél. Vajon nem kellene velem jönnöd? Mátyás küldött, mert nem akar nélküled élni.

- Nem megyek sehová.- mondta Eszter. Nem hibáztatom, de csalódás ért, mikor hirtelen magamra hagyott. Azt éreztem, a hiúsága fontosabb, mint én.

Ekkor a király felállt és elkezdett zokogni. Eszter akkor nézte meg jobban, hogy Mátyás volt az. A férje ledobta álruháját, álarcát. Kikapta kardját és levágta füleit.

Eszter sikoltott.

- Ne, ne vágd le! - de már késő volt. Mátyás mindkét füle a konyha kövén hevert.

- Mit tettél? - nézett rá félelemmel.

- Nem te mondtad, hogy a hiúság kergetett el innen? Hát igazad van, ezért vágtam le, hogy elmúljon hiúságom.

Akkor leültek és megebédeltek. Amikor felálltak az asztaltól, Mátyás fülei kinőttek ismét, de már nem voltak se zöldek, se kékek. Olyanok voltak, mint mindenki másé.

Akkor összeölelkeztek és megfogadták, hogy többé sosem válnak el. Azóta

együtt élnek abban a palotában, ha meg nem haltak.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.