Csilingelő gyermekkacaj töltötte be a napsugaras vidám reggelt. Két kislány az étkezőasztalnál, édesapjuk által készített vajas zsemlyét majszolta, bögréjükben illatos kakaó gőzölgött. A gyerekek felváltva kérdezgették a szülőket. Minden reggel így készültek az ikrek az óvodába. A sarokban kényelmes kanapén ülve az édesanya élettől duzzadó keblére egy rózsásarcú kisfiú szájacskája tapadt, pici kezecskéjét, a táplálékot adó mellén pihentette. Pelyhes kis fejecskéje mozdulatlanságával jelezte, minden a legnagyobb rendben, kényelmesen fogyasztja ő is a reggelijét.

A hófehér falon, aranyló fényjátékkal incselkedett a napsugár, a gyerekek szórakoztatására. Békés harmóniában, a szeretet sátra alatt készülődött a család.

Egy éve költöztek a társasházi bérelt lakásba, ideiglenes otthonukba. Soha nem ismert  tapasztalatokat gyűjtöttek be ennyi idő alatt.

Beköltözés után tisztelettel és barátsággal próbálkoztak a szomszédok közelébe férkőzni, legalább is, a köszönésig eljutni, de mindkét oldalról becsapódott az ajtó, ha az övék megnyílt. Nem értették, mi lehet az oka, miért nem akarják megismerni őket. Aztán, mégis úgy hozta a sors, egy vasárnap délután becsöngetett az egyik szomszéd, hogy pihenni szeretne, és zavarja a koncert.

- Milyen koncertre tetszik gondolni? - kérdezte kerekre tárt szemmel az édesapa.

- Ne játssza meg magát, a zenebona. - dörmögött a férfi.

- Értem, talán a két fuvola hangjára tetszik gondolni. Átmegyünk a másik szobába, onnan nem fog át hallani. - mosolyogva, kérte tisztelje meg őket a látogatásával, örülnének, ha bejönne kicsit beszélgetni.

- Nem érek rá magával kokettálni, vegye tudomásul, ha még egyszer hangoskodnak, szólok a tulajdonosnak! Úgy kipenderíti az egész bagázst, hogy a lábuk sem éri a földet. - sziszegte megvetően.

Nem sokkal később, a másik szomszéddal való találkozás döbbentette meg, amikor a lányokkal hazafelé tartott.

- Kezét csókolom asszonyom.- köszönt illendően.

- Csókolom! - kontráztak a lányok.

A viszont üdvözlés elmaradt-

- Jól láttam, a felesége megint terhes?

- Nem jól tetszett látni, a feleségem nem terhes, Ő áldott állapotban van, Isten ajándékát várjuk.

- Mai világban ennyi gyerek, biztosan a családi pótlék miatt, mert dolgozni nem akarnak, főállású anyaként lébecolni… - sziszegte a fogai között jól hallhatóan az öregasszony, és folytatta útját.

- Isten áldja asszonyom. – köszönt el a férfi.  A gyerekek illedelmes kezicsókolommal búcsúztak, a még mindig motyogó asszonytól.

Teltek a hónapok, a kis család boldog várakozással nézett előre, várták a nagy napot, a kisjövevény boldog születését.

Mindenórás volt a kismama, a családfő szabadságát töltötte, ha menni kell a kórházba, a gyerekek mellett tudjon maradni. Nagy volt a várakozás, a lányok egész reggel anyukájuk pocakját simogatták, beszéltek a kistestvérükhöz, kérték, siessen már, itt az idő, ne várassa őket tovább.

Reggeliztek, amikor megszólalt a telefon. Az édesapának azonnal menni kellett szolgálatba, a helyettesítőjét infarktus gyanújával kórházba szállították, nincs, aki a feladatot ellássa.

Nem tehetett semmit öltözködni kezdett. Az ő feladatát más nem végezhette. Talán abban a pár órában nem történik semmi. De, ha mégis? Futott át az agyán. Egy barátot, barátnőt meglehetne kérni, de kit? Mindenki dolgozik. Az aggodalom fészket rakott a gondolataiban. A lányok is izgatottak lettek, nehezen indultak el az oviba.

Nyugtatta a kismama őket, ne féljenek, nem lesz semmi baj, nincsenek jósló fájásai, megvárja a baba, még megérkeznek.

Az apa látszólag megnyugodott, de ahogy az ajtót becsukta maga mögött, nyugodtsága rögvest elszállt.

Szerencsének vélte,mert éppen semben jött a szomszédasszony, hát megkérte.

 - Nem csengetne be feleségemhez, két óra múlva, megkérdezni, jól van-e?

Igen sután hangzott a kérés, de nem bánta, mert segítséget remélt.

 - Miért, már annyira oda van, akkor miért megy el maga?  - kérdezte gúnyosan.

Magyarázkodni akart, de az asszony meg sem hallgatta, gyorsan rávágta.

 - Nem, nem érek rá, a barátnőmet várom.

Ellentmondást nem tűrő hangon zárta le a beszélgetést, és ott hagyta őket a lépcsőházban.

Ólomlábakon ballagtak az órák, minden szirénahangra összerezzent.

A telefonon nem volt hívás. Szolgálat után a gyerekekkel haza indultak. Időben érkeztek. Este megkezdődtek a fájások, éjfélre megszületett a kisfiú, kicsattanó egészségben.

Két hónappal később, fekete ruhában megjelent a gyülekezetben a szomszédasszony, sógornőjével. A testvére temetésére gyászszertartást rendeltek.

Zavart magyarázkodásba kezdett, amint felismerte a lelkészben a szomszédot.

 - Nem tudtam, hogy…,  nem járok istentiszteletre, szegény uram nem volt vallásos, így aztán elszoktunk... Most a testvérem végakarata miatt vagyunk itt, nézett az özvegyre, aki csak bólogatott.

 - Nincs semmi baj asszonyom, nem értem miért magyarázkodik. Az elhunyt kívánságát tisztelettel fogadjuk, és alázattal teljesítjük. Mikor lesz a temetés?  - érdeklődött a lelkész.

 

Félévvel később dobozoltak, a lelkészlak felújítása elkészült, híre ment, hogy költöznek. Egyik este csengettek, a szomszéd férfi, kezében egy csokor sárga tulipánnal, és két tábla csokoládéval, mögötte az öreghölgy egy tányér gőzölgő fahéjas, almás rétessel. Babalátogatóba, és elköszönni érkeztek.

Először az asszony szólalt meg, látva a csöppséget, amint jóllakottan, édes álmát alussza, mit két testvérkéje őriz. A lányok suttogva beszéltek, hogy kis öccsük nehogy felébredjen.

- Tényleg Isten ajándékai, - jegyezte meg békésen az asszony.

- Igen, azok, szép család, és a lányok milyen szépen fuvoláznak. Sajnálom, hogy elmennek, már úgy megszoktam a gyerekhangot, és a hangszer varázsát. - hajtotta le a fejét a férfi.

Mindkettőjükön látszott őszintén beszélnek…

saját fotó