kép:http://zsoka56.hu/

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a kerek erdő szélén egy nyúlcsalád. Szép csendesen éldegéltek, míg nem egy kora tavaszi napon fekete felhők gyülekeztek az égen. Nyúlmama bajt szimatolt és a fészekbe maga alá terelgette kicsinyeit.
- Kicsinyeim, édeseim, szaladjunk üregünkbe, jön a veszély!
A baj nem sokáig váratott magára. Az égen vakító fények cikáztak, majd egyet dörrent, egyet morrant, és mintha dézsából öntötték volna, úgy zúdult lefelé a víz. Az utak pillanatok alatt folyókká változtak. Mindenhol víz hömpölygött, amerre a szem ellátott. Ami az útjába került, tolta maga előtt. Nem kímélte a nyúlfészket sem.
Nyúlmama igyekezett együtt tartani kis családját, de mivel a csemeték sokan voltak, hamar szétszéledtek. Egyre messzebbről hallotta gyermekei jajveszékelését, majd egy idő után csak a víz morajlása hallatszott.
Kiabált utánuk, de hangosan mégse kiálthatott, hisz az ellenség hamarabb meghallaná, mint az ő fiai.
Nyúl Mártonkát csak sodorta a víz. Hol a hullámok tetején, hol pedig a víz alatt haladt sebesen előre. Egyik alkalommal, amikor a hullám éppen felfelé dobta, sikerült egy ágban megkapaszkodnia. Nagyon elfáradt már, de igyekezett minden erejét összeszedni, hogy feljebb kapaszkodhasson.
- Anyukám! - kiáltotta halkan, de többre nem volt ereje.
Amikor végre partot ért, kimerülten terült el a füvön és hamar elaludt. Talán egy nap is eltelt mire kinyitotta a szemét. Éhes volt és nagyon fázott. Tudta, hogy nem maradhat, mennie kell, hogy valami élelem után nézzen.
Ment, mendegélt fáradtan előre, míg egyszer csak beesteledett. Az út mentén egy tanya fényeit pillantotta meg. Nem félt, korgó gyomra vitte előre. Amint beért a portára, a pajta felé vette az irányt. Igen ám, de ekkor Bodri, a tanya őre felfigyelt a kis jövevényre és nagy ugatással rohant felé.
- Hé, te Márton nyúlfi, ide ne gyere, mert megbánod!
A kis Márton nagyon megijedt, hiszen ilyen nagy hangú szőrös állatot még soha nem látott.
- Ne bánts Bodri, hisz én éhes vagyok. - nyöszörögte.
- Ki tudja mi a szándékod. - felelte Bodri és tovább ugatott.
Futott, ahogyan csak bírt, de Bodri egyre közelebb került hozzá. Már ott loholt a sarkában, amikor sikerült besurrannia a pajta ajtaján.
Bodri bekiáltott:
- Itt várok rád, nehogy azt hidd, hogy innen ki tudsz majd jönni! - fenyegette meg Mártont.
Ekkor Márton csendben meglapult és várt. Amikor minden elcsendesedett, óvatosan elindult, hogy körülnézzen. A pajtába a hold sejtelmes fénye hintázott. Ment az orra után és nagyon megörült, amikor friss szénaillatot érzett. Közelebb bújt és meleget érzett. Fejét előre hajtva túrta be magát a jó meleg fészekbe. Nem is törődött azzal, hogy éhes, a jó melegben hamar elaludt.
Reggel amint felkelt a nap, a fészekalja mozgolódni kezdett. Volt ám nagy meglepetés, amikor tyúkanyó és a kiscsibék meglátták Mártonkát. Körbeugrálták a kis jövevényt, majd békésen csalogatták játszani.
- Mártonka, nyuszika, gyere játsszál velünk! - csipogták.
Ennél jobban már csak a gazda és annak kislánya, Julcsika volt meglepődve.
- Ni, ni a kotlós mellett, ni a nyuszi!
Nem tudták elképzelni, hogy miként szegődött tyúkanyóékhoz ez a csöpp kis nyuszi. Julcsika fel akarta kapni a ki szőrgombócot, de ekkor tyúkanyó hátravetette fejét és rosszallóan káricálásba kezdett. Még a szárnyait is megemelgette jelezve, hogy az a kis szőrpamacs az ő fészekaljának lakója.
- Nem adom senkinek. - kirregte.
Teltek a napok, melegedett az idő és a húsvét is közeledett. Julcsika egyre csak gyűjtögette a tojásokat. Szép sorjában megfesti őket, hogy legyen mit adni a locsolóknak. Friss szalmával kibélelte kosárkáját és abba tette a már elkészült, szebbnél szebb tojásokat.
Látta ezt Mártonka és szépen bekuporodott a hímes tojások mellé. Hiába szólongatta tyúkanyó, ő csak ült a kosárkába és vigyázott a tojásokra.
- Én szeretek itt lenni. - mondta és ott pihent egész nap.
Bizony még húsvétkor sem volt hajlandó elhagyni az új helyét, kitartóan ücsörgött és élvezte a simogatásokat.
Szépen elmúlt a húsvét, a tojások is elfogytak, így Mártonka is visszament tyúkanyó fészkébe.
Volt öröm, amikor megérkezett. A kiscsibék mindjárt körülugrálták és vidáman játszadoztak az udvaron.
- Mártonka, Mártonka. - csipogták kedvesen.
Mártonka is napról napra gyarapodott, így aztán hamarosan elhagyták a fészket, de nem távolodtak el egymástól. Békében éltek egymás mellett, míg egy szép napon Julcsika meglepte Mártonkát és hogy ne legyen magányos, hozott neki egy hófehér nyuszilányt. Piroska lett a neve, mert csak úgy izzott szép piros szeme. Hamar egymásba szerettek és nemsokára saját fészkük lett sok apró csemetével.
A következő húsvétkor már együtt mentek a csibék és a nyuszik, hogy mielőbb széthordják a gyerekek ajándékait.
Azóta is együtt járják a vidéket, és amíg világ a világ, együtt hordják szét a szebbnél szebb tojásokat, hogy minden háznál vidám legyen a húsvét.