Gondolatok az olvasmányhoz (Iz 50,4–7)

Milyen nehéz pontosan visszaadni más nyelven, amit egy bizonyos nyelven, ráadásul archaikus nyelven megfogalmaztak! A Szent István Társulati Bibliában a ma idézett első mondat így olvasható: „Az Úristen megadta nekem a tanítványok nyelvét”. A Károli Biblia pedig így adja vissza ugyanezt a mondatot: „Az Úr Isten bölcs nyelvet adott énnekem”. Az angol és német fordítások is a tanultsággal vagy tanítványsággal hozzák összefüggésbe a nyelvet, amiről szó van az idézett mondatban. A német pl.: „Jüngerzunge” kifejezést használ. A latin nyelvű fordítás, a Vulgáta „linguam eruditam” kifejezést használ, ami ma divatos kifejezéssel úgy is érthető magyarul, hogy „a szakember nyelve”. Az eredeti héber szövegben a „limmud lásón” kifejezést találjuk, melyben a „lásón” elsősorban nyelvet, beszédet jelent, a „limmud” jelentése pedig: tanult, járatos, gyakorlott, tanítvány. Nos, nem nyelvészkedni akarok, hanem szeretném tudni, hogy milyen tapasztalata volt a prófétának, aki ismerte a megfáradtaknak erőt adó nyelvet, beszédet. A magyar nyelv ismeri a beszédre vonatkozóan ezt a kifejezést: „erőt öntött bele”. Szerintem ez a kifejezés közelíti meg legjobban az eredeti héber kifejezést. Aki képes olyan beszédre, mely erőt önt a megfáradt lélekbe, az tudja, mire utal, és miért hálás a próféta.

Tényleg nem nyelvészkedni akarok, hanem csak érteni szeretném a szöveget, és elakadok a ma idézett második mondatnál is: „Fölébreszti reggel, reggel fölébreszti fülemet…” Szerintem nem használjuk ezt a kifejezést a magyar nyelvben. A héber „pátah” szóra vonatkozik ez a fölébreszt, jóllehet annak jelentése a „megnyit”. A füllel kapcsolatban ezt bizony használjuk magyarul is. Aztán mégiscsak rátalál a fordító a megnyit igére, és úgy folytatja a próféta nevében, hogy „nem ellenkeztem”. A Vulgátában itt a „contradico” (ellentmond) kifejezést találjuk. Aki pedig keresztelt még latin nyelven, annak előjön az említett két kifejezés: „nyílj meg!” (Jézus arám nyelven a süketnek mondta: „effeta!”), és a keresztségi fogadalomban szerepelt és szerepel ma is a „contradico” (ellene mond) kifejezés. Mindez pedig érzékelteti (az érzékeny fülek számára) a próféta szavainak misztikus mélységét.

E szavak után fordulat következik a szövegben, melyet a Messiásra vonatkozó próféciának tartunk. Másrészt egybecseng Jézusnak a Hegyi beszédben kifejtett tanításával az ellenségre vonatkozóan (Mt 5,39–47). De újra megbotlik egy kőben a szegény exegéta, mert felbukkan a „kovakő”. Miért éppen kovakő? Az eredeti héberben ez a szó „hallámish”, aminek jelentése szikla, és „talán kovakő”. A Vulgáta itt is egyértelmű: „ideo posui faciem meam, ut petram durissimam…” De a lényeg ez: „az Úristen megsegít engem, … és tudom, nem szégyenülök meg”.

Gondolatok a szentleckéhez (Fil 2,6–11)

Pál apostol óhaja az, hogy a keresztények legyenek egyetértők, egyet akarók, lényegében legyenek egyek. Ehhez mintát hoz, abból kiindulva, amit már a Teremtés könyve is kijelent: „Isten saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert.” Isten benső élete ezért minta az emberek számára is. De itt kikerülhetetlenül felbukkan a nagy titok, a „Szentháromság” titka. Itt kijelenti az Írás Krisztusnak Istennel való egyenlőségét, és az Atya és Krisztus (a Fiú) közösségét, mely közösség a Szentlélek műve. „Más szóval az apostol azt mondja, ha átérzik Isten háromsági kitárulásának jelentőségét, akkor fogadják meg az egyetértésre és egységre való buzdítását…. Az egységet csak az alázat, az önmegtagadás és a szolgálatkészség szellemében lehet ápolni, s erre maga Krisztus adott példát. Ezt akkor érik el, ha kerülik a vetélkedést, a dicsőségvágyat és nem keresik önzően saját előnyüket.” (Gál Ferenc: Pál apostol levelei)

Van itt egy másik misztérium is, a név misztériuma. Jézus tudatosan, következetesen és nagyon gyakran utal arra, hogy az Ő nevében bármit kérhetnek hű tanítványai, megkapják, és az ő nevében csodákra is képesek.

Gondolatok az evangéliumhoz (Mk 14,1–15,47)

Munkácsy Mihály megfestette hatalmas kompozícióját, Krisztus Pilátus előtt címmel. Nézem a képet, melyen a szereplő személyek szinte élnek. Valóban élnek! Köztünk élnek! Én is, te is, mi mindnyájan ott vagyunk a képen. Munkácsy is az evangéliumok alapján festette meg a világtörténelem legnagyobb drámájának képét. Csak néhány perc keretében szemléljük mi is a képet, beleélve magunkat egy-egy szereplő helyébe!

Krisztus: kezei megkötözve. Félnek tőle?! A rossz lelkiismeretű ember mindig fél. A főpapok félnek tőle, akik Pilátus kezére adták Őt. Krisztus tudja, hogy kemény, kegyetlenül fájdalmas órák következnek ránézve, de azt is tudja, hogy elsősorban ezekért az órákért jött a földre, erre kapott küldetést. Ha küldetést kapott, erőt is kap hozzá, ezt is tudja. Nem roskad magába, nem tépelődik, figyel. Figyeli vádlóit, figyeli bíráját, figyeli az embereket, akikért vállalja a szenvedéseket, a halált, a keresztre feszítés minden kínját. Ilyenkor már nem fél a gyarló emberi természet sem. Addig fél az emberi természet, amíg képzeletében játszódnak le a kínok, és azok képével együtt a szabadulás bizonytalan lehetősége. Krisztus olvas a körülötte lévők lelkében, gondolataiban.

Pilátus: hivatalnok. Jogot ismerő, tanult ember, hatalom van a kezében. Élet és halál ura. Szemében egy emberi élet nem több, mint egy szúnyogé, mely kellemetlen. Agyoncsapjuk, és vége a történetnek. Hivatalnok, hatalma van, mégis függ másoktól. Nem fél, de tart azoktól, akik hivatalát közvetlenül vagy közvetve elvehetik tőle. Jogot ismerő ember. Az „igazság” az ő szemében lágy agyagcsomó, mely tetszés szerint formálható. Szemében egy lázadó nem különösebb eset. Ő azért kap fizetést, hivatalt, azért élvez jólétet, hogy a lázadóktól megszabadítsa a birodalmat. Ő is küldetést teljesít. Elvi kérdésekkel keveset foglalkozik, csak annyit, hogy önmagát meggyőzze a felette álló hatalomhoz való hűségéről, hogy lelkiismeretét ne bolygassa fel egy eset, mely hivatalához tartozik. Hogyan is vállalhatna bírói hivatalt, ha lelkizne? Csak meg kell címezni az ítéletre hozott embert, és könnyű lesz a döntés. Forradalmár! Ellenforradalmár! Lázító! Gonosztevő! Sok jelző közül választhat, és könnyen választhat. Egyet mégis kerül. Kerüli, hogy szemébe nézzen annak, akit el fog ítélni.

A főpap: a főpap nem magánember, köti őt a hivatal, a népért vállalt felelősség, a kollégialitás szelleme, a hivatal hagyománya, a testület elvárása melyhez tartozik, neveltetése és valamiféle betyárbecsület, mely akkor is kötelez, ha gyanús ügyről van szó. Vannak dogmák, van tanítóhivatal, van hagyomány melyekkel „istent” körülbástyázza egy vallás, egy felekezet. Ha valaki ezeket megkérdőjelezi, ha ezekkel ellenkezőt vall és tanít, azt nevetségessé kell tenni, ki kell kezdeni a tekintélyét, meg kell kérdőjelezni illetékességét, és ha mindezek után mégis sok tanítványt tud szerezni, ha sokan lelkesednek érte, akkor el kell hallgattatni. Így volt ez mindig.

A nép: a nép (félreértés ne essék, tudom: beletartozom én is) pásztor nélkül vagy vezér nélkül kerge birkák nyája. Egy a nyájból elkezd rohanni, a többi ész nélkül követi. Az az egy lehet egy valóban kerge birka, követni fogják már csak azért is, mert kerge. Az az egy lehet indiai guru, lehet kínai bölcs, lehet zsidó vagy muszlim próféta, lehet keresztény szent, és követni fogják. A nép tragédiája abban van, hogy a guru lehet csaló, a bölcs lehet szélhámos, a próféta lehet hamis, a szent lehet önámító, és a népet könnyen rászedik, félrevezetik.

Valahogy, valamiért, csak úgy a szövegkörnyezetet figyelmen kívül hagyva mégis Petőfi eme szavai csengnek fülemben:

„Előre hát mind, aki költő,
A néppel tűzön-vízen át!
Átok reá, ki elhajítja
Kezéből a nép zászlaját,
Átok reá, ki gyávaságból
Vagy lomhaságból elmarad,
Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad,
Pihenjen ő árnyék alatt!”

(Petőfi Sándor: A XIX. század költői)

Buzgán József