A tisztelendő úrnak valami eszébe juthatott, egy pillanatra borús felhőt láttam átvonulni arcán. Merengve édesapámra nézett, majd elhessegette az emléket.

Van csendes mise, a népi elnevezés szerint létezik szagos mise: az Ipolydamásdi, Márianosztrai lányok imakönyvébe rejtett rozmaring illata után. A rossznyelvek szerint ugyan inkább a délutáni mise a szagos mise, mert akkor jártak a - jól agyon-illatszerezett - asszonyok a templomba… Ismerünk párbeszédes misét, énekes misét, nagymisét.

Kacagó miséről csak maroknyian hallottak.

Ritka eset, amikor a szentmise közben kacagás tör ki. Hogy a miséző lelkipásztor is nyájával neve, az pedig szinte elképzelhetetlen! Mégis megtörtént egyszer...

Édesapám Vácott nőtt fel. Gyermekkorukban a fehérek templomában hallgatta a szentmisét az egész, népes család. Sőt apám, és fiú testvérei még ministráltak is. Apám kis termetű gyerek volt. A ministráns ruhát a derekán hurkává kellett göngyölni, mert olyan kicsi taláris nem létezett, ami jó lett volna rá.

Az oltár előtt alacsony dobogóra kellett fellépni az átváltoztatáshoz szükséges ampolnákkal. Apám átszellemülten végezte feladatát, de sajnos orrára bukott a kibomlott és lábára tekeredett ruházatban.

A hívek nem állták meg nevetés nélkül, de az akkor még fiatal miséző pap villámló tekintete beléjük fojtotta nevetést.

                                                                                          *

Apám megnőtt, elkerült a városból. Megházasodott, én is megszülettem. Hétéves büszke másodikosként látogattuk meg váci rokonainkat.

Vasárnap természetesen a barátok templomába mentünk misére. Apám bemutatott a megidősödött káplánnak, aki kikérdezett az iskolával, tanulással kapcsolatos érzelmeimről. Jámbor válaszaim közben nem néztem apámra… (Hogy te milyen folyékonyan tudsz hazudni!- mondta később…)

Korántsem őszinte válaszaim, úgy látszik megnyerték az öreg szerzetes-pap tetszését.

Magával vitt a sekrestyébe, és beöltöztettek ministránsnak. A karing nagy volt, de az nagy volt „otthon”, a Szent István Bazilikában is. A "szoknyát" fel kellett hajtani, és a cingulummal megkötni derekamon, mert hosszúnak mutatkozott. Nagyon hosszúnak …

A tisztelendő úrnak valami eszébe juthatott, egy pillanatra borús felhőt láttam átvonulni arcán. Merengve édesapámra nézett, majd elhessegette az emléket.

                                                                                                 *

Piros fülekkel, és a megtiszteltetéstől remegő kézzel fogtam a kis aranyozott tálkát a korsócskákkal.

Igen!

A történelem megismételte önmagát.

Az oltárhoz vezető lépcsőcskén ráléptem a kibomlott ruhadarabra!

Óriási puffanással hasra vágódtam. A fényes kis kancsók csörömpölve szerte gurultak.

Másik ministráns társam segíteni akart. Siettében felrúgta a csengettyűt, amely méltatlankodva, visszhangozva csörömpölt

Rokonaink az első sorokban ültek. Nevetésüket megpróbálták - kevés sikerrel - elfogni. Eredménytelenül.

-              Felpofozom a büdös kölyköt! – hörgött, a szégyentől megsemmisült apám

-              Téged felpofozott apánk? – szólt rá nővére, aki egyedül maradt apám mellett a nevelő anyai teendőket látta el mellettem.

A plébánossá érett egykori fiatal káplán meglátta apám, haragtól elkékült arcát, a nevető híveket, és maga is elnevette magát.

A váci Fehérek Templomában az óta se hallottak a talapzatukon álló szentek akkora nevetést.