Az öreg óra hármat ütött, majd méltóságteljesen ballagott tovább.

- Édesanyám! - kiáltott fel az asszony a csendes éjszakában.

- Ébredj mama, rosszat álmodtál? Nyisd ki a szemed!  - szólongatta a párja.

Egy villanásnyi időre megszakadt az álom, de amint ismét lecsukta a szemét, peregtek tovább a képek…

 Húsvétra készültek. Kese színű copfjában az óriási selyem masnik angyalszárnyaknak tűntek. Vidáman futott a hosszú udvaron át, a nagymama hófehérre meszelt házához, mert misére készültek…

Keresztény ember ilyentájt számadást, leltárt végez… A természet is a legszebb ruháját ölti fel, köszönteni az ünnepet. Az éltető Nap, meleg sugaraival simogatja, pátyolgatja a pattanó rügyeket. Pitymallatkor madártrillára ébred a természet. A hívő ember, késztetést érez arra, hogy a lelkét megtisztítsa, gyolcs fehérbe öltöztesse, úgy köszöntse a feltámadást.

Régen a szegény, de boldog időben, a gyerekek ilyenkor új ruhát kaptak, amit misére ölthettek először magukra. Pici lányként egyszer megtalálta a rózsaszínű bolyhos mohaer ruhácskát, becsomagolva a sublótban. Minduntalan nyaggatta öreganyját, hány nap múlva lesz húsvét, mikor mennek a misére? Okos volt a nagyanyó, a régi öregek bölcsességével rendelkezett, úgy csökkentette a várakozás idejét, hogy minden nap két keresztutat mesélt el a gyermeknek, így haladtak előre a kálvárián. Jézus feltámadásával zárta a történetet, hozzátéve, hogy Isten egyszülött fiát áldozta fel az emberekért, hogy a bűneiktől megszabadítsa őket.

 Az óra ketyegése erősödött, a képek halványodtak. Egy angyal képe jelent meg előtte, fényruhába burkolózva, integető nagyanyját szárnyaival betakarva, száll, egyre magasabbra, a Fény felé...

Azért kiáltott álmában az édesanyjának, hogy siessen elköszönni tőle…

Gyermekkora óta tudja, az egyik csillag a nagymama mosolyától ragyog fényesebben, s őrzi az egykori kislány álmait, és egyengeti útját…

 A gyermekidő cammogó szekerét, a felnőttkor robogó vonata váltotta fel, az álmodó lába előtt is fogy már az út, az idő expresszre váltott. A hazavezetés Angyala néha már őt is meglátogatja, egyszer majd őt átöleli át, és viszi a Fénybe.

Új ruhára mostanság nem telik, de a lelkét minden évben gyolcs fehérbe öltözteti, úgy kéri az Urat.„

„Uram nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul az én lelkem.”

 Ígéretet tesz, vigyáz majd, hogy lelkének tisztaságát megtartsa, mégis elköveti, sőt ismétli a bűnt. Körülményei lázadóvá teszik, látja az elesetteket, kisemmizetteket, a megalázottakat, népének nyomorát, nemzetének haldoklását. Ígéretét megszegi, szívében fájdalom, lelkében harag gyúl, és elindul a bűn útján, ítélkezik… Tudja nagyon jól, hogy ez Isten dolga lenne, mégis vétkezik, mert emberből van. Elfelejti ilyenkor a kereszt utat, és azt is, hogy Jézus szenvedése mellett semmi, amit neki kell elviselni…

Hiába hallja sokszor nagyanyja bölcs szavát, onnan fentről, a felhők mögül…

- Amikor Jézust az őrzőik megkorbácsolták, csúfot űztek belőle, fejét letakarták, miközben ütötték, gúnyosan kérdezték: „találd el, ki ütött meg?

Jézus tűrte, és válasz nélkül hagyta a kérdést, pedig tudta, nagyon is jól tudta, hogy ki ütötte, hiszen Isten fia volt. Tudott mindent, de csak a szeretetet ismerte.

Mikor Jézus a kereszten vizet remélt, így szólt: „szomjúhozom”.

Izsópszárra tűzött ecetes szivacsot nyújtanak felé, amint nyelvével megízlelte, az utolsó szó hagyta el a száját: „beteljesedett”, majd kilehelte a lelkét.

Értünk, a bűneinkért."

 A homokóra pereg, az élet nagy rejtélye előtt, a szabályok már kevésbé érvényesek. A lelke mélyén tudja, hogy vét a törvények ellen, ítéletet mond, mert emberből van.

Caesar kép>>