A hölgy, aki velem szemben ül a fülkében, nagyon idősnek látszik. Annak ellenére, hogy szinte teljesen sima az arca, ápolt és jól öltözött. Mégis, ha a korát kellene tippelnem, talán még a 80 évet is kevésnek találnám. Igazság szerint, soha nem is tudtam meg, hogy mennyi idős valójában.

- Az unokáimhoz utazom. No, meg a dédunokáimhoz. – szólít meg kedvesen. – Ritkán látom őket, pedig gyakran hívnak. – gyorsan elővesz a retiküljéből fényképeket. Férjéről, fiáról, és a gyerekekről.

- Gyönyörűek. – mondom elismerően, s megakad a szemem egy mosolygós, barna kislányon. Elől hiányoznak a fogai, pont abban a korban lehet, mikor a tejfogakat felváltják a maradandók. Tündéri, szeplős kisfiú nevet rám a másik képről. Egyiken virágcsokorral áll a kislány, másikon foci labdával a kisfiú, a harmadikon nagy adag fagyit nyalnak.
- És ő a fiam. – mutat egy jó megjelenésű, középkorú férfit. Aztán újabb képek kerülnek elő. Fia gyermekkori fotói. Majd a férjé, akit nagyon szeretett.
Végig simít az elsárgult képeken. Nem merem megkérdezni, de úgy gondolom, hogy nem él már a férje.

-    Tudja kedvesem, amikor az AVH berontott hozzánk…- hirtelen elhallgat. Nem kérdezősködöm, de tekintetemmel bíztatom, hogy figyelek. – Akkor történt. Ott a szemem láttára…már útban volt Lacika. Pár hónap volt még az érkezéséig. Annyira vártuk! Aztán egyedül maradtam, mire megszületett.
-    Szörnyű. – préselem ki nagy nehezen magamból a szót, s akaratom ellenére megpróbálom egy pillanatra elképzelni azt a borzalmas történetet. Sok hasonlót hallottam.

-    Biztosan nagyon várják már a gyerekek és a fia. – terelem vidámabb mederbe a beszélgetést.
-    Ó, egészen biztosan! Májusban lesz egy éves a legkisebb lányka is! Május! A legszebb hónap! – folytatja kissé felvidulva a beszélgetést.
-    Akkor született meg Lacika! A házunk előtt éppen nyíltak az orgonák! A lila orgonák! Annyira el voltam foglalva a pici fiammal, és az anyaság örömeivel, hogy alig vettem észre! Csak az illatuk csapott meg, ahogy kiléptem az ajtón. Ott ringattam alatta a babakocsiban. Énekeltem neki, amíg el nem aludt. A lila orgonák szinte muzsikáltak hozzá!

S halkan dúdolni kezd: „Álmodj szép tündérmeséket édes kisfiam!”
- És képzelje kedvesem! Rá pont egy évre indult el a kis drága! Akkor is virágoztak ám az orgonák! – behunyja szemét, és beleszippant a levegőbe, mintha most is érezné a finom illatot.

-    Nagyon jó gyerek volt. Kitűnően tanult, mindig olyan büszke voltam rá! Nem értem, a mai anyákat. Türelmetlenek. Csúnyán beszélnek a gyerekekkel. Pedig örülhetnének, hogy a Jóisten megáldotta őket velük…
-    A néni biztosan nagyon jó anya volt mindig.
Homályos szemmel néz a távolba, kissé zavarba jövök. Rosszat mondtam volna?
-    Sok örömöm volt mindig benne. Mint most az unokákban, dédunokákban. Szép, nagy család vagyunk!

Közben ki-kinézünk a vonat ablakán.
Még épp, hogy csak rügyeznek a fák, de a gyorsan suhanó szerelvényből is jól látszik már a világos zöld ruhájuk, mely alig takarja el még a kopasz ágakat. Hamarosan jobban felöltözteti őket a tavasz, s még ragyogó virágokat is varázsol hozzá díszítésül.

Egy őz pár kergetőzik kicsit távolabb. A néni szája mosolyra húzódik.
-    Még 3 éves sem volt, de már tudta kívülről az „Öreg néne őzikéjét!” – nem kell kérdeznem, tudom, hogy a fiáról elevenedtek fel a régi emlékek.

Lassan lecsukódnak szemei. Kissé elszunyókál. Arca sápadt, és beesett. Néha kicsit megrebben szempillája, néha kicsit ki is nyitja, de ajka néma marad. „Biztosan elfáradt szegény” – gondolom. Nem szeretném megzavarni.


Őszes halántékú férfi várja az állomás peronján. Lesegítem a nénit, fogom a kezét, míg leszáll, s leadom a könnyű kis utazó táskáját.

-    Kezét csókolom. Jól tetszett utazni? – kérdezi.
Milyen különös nem is tegeződnek. Furcsa a mai világban!
-    Jól utaztam.  – s belekarol a férfibe, lassan, óvatosan lépked az autóig.

- Köszönöm a segítséget. – szól nekem az ismeretlen férfi.
– Gondolom, Emma néni sokat mesélt útközben.

- Ön nem a fia?- csúszik ki a számon a talán kissé tapintatlan kérdés.
- Nem. Én egy távoli rokona vagyok, úgy is mondhatnám az egyetlen rokona. Emma néninek soha nem volt gyermeke.

„Emma néninek soha nem volt gyermeke.” – visszhangzik a fülembe, s magam előtt látom a régi fényképeket. Lacikát, az unokákat…s a dédunokákat, akik annyira várják!

Valahol a távolban mintha muzsikálnának a lila orgonák.