Reggel, ahogy kinyitottam a szemem, az első, amit megláttam, a tulipáncsokor volt. Átkötve nemzeti szalaggal. A kis virágok már kinyitották kelyhüket, hogy köszöntsék az áldott napfényt, mely egyaránt árad szét a városok fölött, a réteken, beszűrődik a lakásokba, a zárt ablakokon át is ontja sugarait. Beszűrődik a legrejtettebb zugokba, majd szétterül a lelkünk minden kis szegletében.

Tavasz van! Most már igazi, virágzó, rügyfakasztó tavasz! Új élet kezdete, új remények születése!

Tekintetem ismét a vázámban illatozó tulipánokra esik. Szinte érzem, hogy lélegeznek.
Az őket átkötő kis nemzeti szalag meg-meglebben, ahogy pajkosan játszik vele a szél, mely szélesre tárt ablakomon át beszökik néha egy-egy pillanatra, végig simít a szobán, megcirógatja virágom szirmait, aztán eltűnik egy időre, hogy újra beköszönjön, és régi időkről meséljen.

Akkor kokárdák jelezték, hogy alattuk ízig-vérig magyar szív dobog. Egyszerre szólt minden magyar hang. Összhangban kiáltott a szívdobbanásokkal. Egyszerre zúgott az „Esküszünk, esküszünk,” mely igaz elszántságát örökre őrzi az idő. Benne van minden kihajtott virágban, minden aranyló napsugárban, minden szellőben, mely az idők kezdete óta elsuhan fölöttünk, és zúgja velünk együtt, amíg magyar ember ereiben lüktet a vér.

„Esküszünk!” – zúgja most is a térre gyűlt ünneplő tömeg. Lovas huszárok tisztelegnek a magyar trikolor alatt, gyerekek, idősek egyaránt kiáltják a Nemzeti dal refrénjét.

„Esküszünk!” Vajon, mire is esküszünk most? Talán arra, hogy talpon maradunk. Arra, hogy túléljük. Arra, hogy megmaradunk. Arra, hogy mindig magyarok maradunk…

Lehullott a tulipán egyik szirma.
Egy kis piros, felpöndörödött kehely az asztalterítőmön. Olyan, mint egy markoló kéz, mely szorosan tartja a hitet, a jövőt, a reményt. Gyenge kis szirom, melyet hiába fúj el a szél. Tavasszal újak hajtanak ki. Minden tavasszal új tulipánok, s szirmaik közt minden tavasszal új remények születnek.