Földbegyökerezett lábbal álltam a virágoskert előtt. Életemben nem láttam hozzáfogható gyönyörű udvart! A virágok, hol színek szerint, hol a fajtájuk szerint voltak ültetve, igazából nem is tudtam kitalálni, hogy milyen rendszer alapján varázsolták ide ezt a nem mindennapi csodát. Az sem lepett volna meg, ha éppen az illatuk szerint ültették volna, annyira összhangban volt minden.

Jancsi, a tulajdonos talán a 30-as éveiben járhatott. Sokadszor csodáltam meg a kertjét, mikor megszólított:
-    Tetszenek a virágaim?
-    Jaj, nagyon! Gyönyörűek! – arcán szétterült a mosoly. Volt valami furcsa a tekintetében. Őszinte, nyílt, gyermeki. És ami a legfontosabb: boldog. „Bolond szegény.” –suttogták a háta mögött. „Fogyatékos, de jó lelkű.”

Napi utam amúgy is a háza előtt vezetett, így nem csak a virágokat csodálhattam meg újra és újra, hanem Jancsival is váltottam mindig pár szót. Meséltem neki a munkámról, a gyerekekről, tanácsot kértem tőle virággondozásban. Nagyon szerette hallgatni az apró-cseprő kis hétköznapi történeteimet.
-    Én még látok egy levéltetűt ott azon a növényen! – kiáltották oda gúnyosan, hangosan nevetve.
-    Nem látod, Jancsi?
Udvariasan megköszönte a figyelmeztetést. Mintha nem fogta volna föl a szavak igazi jelentését, mintha nem érzékelte volna a bántani akarást. Kedves mosollyal, szeretettel válaszolt minden sértő, bántó kifejezésre.

Gyakran láttam üldögélni a kis kerti asztalnál, mely úgy volt elhelyezve, hogy jól láthasson a virágaira. Elmélyülten írogatott valamit. Ilyenkor nem szólítottam meg, igyekeztem csendben beszippantani a finom illatot, melyet messziről lehetett már érezni, és gyorsan végignéztem a már jól ismert növényeken, hogy ha csak pár pillanatra is, de gyönyörködhessek bennük. Nem akartam zavarni a fiút. Ha én nem, hát megtette más.
-    Mi van Jancsi? Tanulod a betűket? – hangzott a lelkemig hatoló otromba kérdés.
-    Nem, azokat már ismerem. – válaszolta csendben, és a szeretetteljes mosoly ugyanúgy ott volt szelíd arcán, mint mindig, valahányszor csak beszéltem vele. „Jó, hogy nem érti” – suhant át a fejemben.

Egyszer együtt jöttünk haza a templomból. Hosszasan beszélgettünk többek között arról, hogy Istennek hálát kell adni mindazért, amit kapunk tőle. Azért a sok szépségért mely körülvesz minket, és a tudásunkért, melynek birtokában vagyunk. Ittam a szavait. A szépséges kertjére gondoltam, melyet olyan nagy gonddal ápolgatott. Mellyel körülveszi magát, mintha nem is az ő keze munkája lenne, hanem kizárólag Isten ajándéka. Van, mit tanuljunk tőle! Na és a „tudásunk!” Örültem, hogy ezt a mondatát nem hallja senki, hangosan kinevették volna és megjegyzéseket tettek volna rá, amit ő természetesen nem vett volna zokon!
Behívott egy kávéra, s én boldogan elfogadtam. A kis kerti asztalon ott hevert a füzet, melybe oly elmélyülten szokott írogatni. Észrevette tekintetemet.
-    Mit szoktál írni Jancsi? Olyan sokszor látom, hogy írogatsz valamit. - tettem fel félve a kérdést.
-    Megnézed? Elviheted magaddal, ma már úgysem kell. Habár nem hiszem, hogy érdekelne.
-    Dehogynem érdekel! Majd elolvasom. És köszönöm.


A füzetbe nem néztem mindjárt bele. Majd este, ha teljes nyugalom vesz körül.

Napközben gyakran ráesett a pillantásom. Bölcs szavaira gondoltam, s úgy éreztem, az a füzet titkokat rejt. „Meg kell köszönni Istennek a tudásunkat.” – duruzsoltak fülembe a szavai.
Néha végig simítottam a füzeten, de nem nyitottam ki. Majd este…Tartottam tőle, hogy ákom-bákom gyerekes írást találok benne. No, de mindegy! Jancsi akkor is az, aki! Számomra így tökéletes, ahogy van! Nem fog szemembe csökkenni az értéke, bármit is tartogat a titokzatos füzet! – nyugtattam magam.

Behunytam szemem egy pillanatra, s éreztem a rózsák illatát. Láttam a fiút, ahogy gyermekes mosolyával boldogan szemléli őket. S láttam, ahogy ugyanazzal a mosollyal, csupa szeretettel fordul az emberek felé, akik száját sértő, bántó mondatok hagyják el…
Nagy lélegzetet vettem, s még mindig behunyt szemmel felcsaptam a füzetet.

Nem ákom-bákom betűk voltak benne, hanem …számok. Számok a négyzeten, számok a köbön, számok a gyök alatt, és általam nem ismert különféle matematika jelek. Nem értettem egyetlen kukkot sem belőle! Az egész füzet, egyetlen matematika példa levezetése volt!

Elhűlve néztem, csekély tudásomra próbáltam hagyatkozni, szerettem volna valamit felfedezni benne, amiről talán tudom, hogy mi lehet az.

Hogy, hogy nem vettem észre? Hogy hihettem el, amit mondtak róla? Hogy lehet, hogy mindenki azt gondolja róla, hogy…?

Azt hiszem, talán életemben nem éreztem azt a szégyent, mint akkor.

Csak pár nap múlva vittem vissza a füzetet. Biztosan kellett volna már neki.
Megálltam az ajtó előtt. A fehér rózsák illatfelhőjébe burkolózva kopogtattam be, s vártam, hogy feltűnjön a jól ismert, kedves arc. Azzal a gyermeki mosollyal a szája szegletében.
Meglepetésemre apja nyitott ajtót.
-Jancsi? Most ő nagyon sokáig nem jön haza. Egy külföldi egyetemre hívták matematikát tanítani. De várjon csak kedves! Ezt a fiam küldi magának. – kilépett az ajtón, s egy pillanatra eltűnt a ház mögött. Három szál sárga rózsával tért vissza.
- Ezek voltak a fiam kedvencei. Magának szánta. – s átnyújtott egy kis kártyát is mellé, melyen csak annyi állt: „ hálával és szeretettel: Jancsi”

A rózsákról- mint Isten tökéletes alkotásáról – mindig eszembe jut a jóság, a  szeretet, a bölcsesség.

Soha többé nem láttam Jancsit, de biztosan gyönyörű virágoskert veszi körül, melynek szépségében ott tündököl az ő jóságos mosolya.