Örvény
A felhőtorony mögül, Holdanyó ezüst szekerének tükörképe csillant meg a folyótükrében.
A támfalnak támaszkodva sorspoggyásszal megpakolva, egy asszony állt a parton, lába előtt körös-körül a latyakos avar. Fázott, bánattal bélelt vékony kabátját állig begombolta...
Hiába védekezett, a hideg és a rideg valóság átsüvített rajta.
Az évtizedek óta felgyülemlett bánat keserű piruláját ízlelőbimbói nem feledték, s sós könnyeivel elegyedve maró fájdalmat érzett a torkában. Megtépázott lelkébe hasított a cipőtalpa alatti kavics csikorgása, amint rálépett a hídhoz vezető keskeny úton. A kandeláberek fényei kergetőzve játszottak a hullámokban, majd örökre elvesztek a pillér melletti örvényben.
Vállai a nehéz teher alatt megsüllyedtek, kis bőröndje a földet súrolta. Lábai remegtek és rogyadoztak a fáradt test alatt.
A csillagok visszahúzódtak félelmükben, s éjkirálynő egyre sötétebb lepellel takarta be az eget. Felvonszolta magát a hidra vezető grádicssoron. Árgus szemekkel pásztázta a folyót, a legnagyobb örvényt kereste. Nemsokára meglelte az utolsó pillér alatt. Egy ágacska éppen haláltusáját vívta, majd eltűnt a fekete tölcsérben, a tölcsér beszippantotta.
Megérkezett, megtalálta, amit keresett…
Sorspoggyászát válláról leemelte, böröndjét kinyitotta. Elsőként a csalódások kerültek a kofferbe, a fájdalom követte, végül, a pótcselekvésekkel enyhitett életszépségeket is belegyömöszölte. Amint végzett vele, bereteszelte a zárat, vett egy mély lélegzetet és megpróbálta felemelni a pakkot. Maga is meglepődött, olyan könnyen megbirkózott vele. Egy jól irányzott dobással a folyóba vetette, ahol pár pillanat múlva az örvény-tölcsére eltűnt örökre.
Felnézett az égre, éjkirálynő lecserélte fekete bársonyát szikrázó csillagos kelmére.
Az asszony remegése elillant szégyenében. Megbocsátás költözött a lelkébe, és a szeretet lángja gyúlt szívében.
Éppen a kabátját gombolta, amikor vállára terítette a REMÉNY a jövőből szőtt szálakkal díszített aranyszegélyes zöldpalástját.