kép: saját fotó

Napsugár ragyogta be a szobáját, madárcsicsergés figyelmeztette, ideje felkelni, megérkezett a reggel valóságköpönyegében.

Lassan készülődni kezdett, sok munka várt rá. Öltözködés közben, a lába szárán leheletfinom fuvallatot érzett, tudta megérkezett...
Szemével a pórázt kereste, ami hét éve ugyanazon a helyen, a fogason lóg, gyakran látja, amint a szíj magától mozgásba kezd, majd egy idő után megállt.
Az asszony leült, felfüggesztette a készülődést, a lábát simogató fuvallathoz fordult és így szólt.

-Köszönöm, hogy meglátogatsz, régen jártál itt, mostanában csak álmaimban látlak, örülök neked! Emlékszel? A piacon találkoztunk egy forró nyári napon. Bocsáss meg, hogy napra pontosan nem emlékszem, kicsit feledékeny lettem. A gazdáddal jöttél, menhelyre készültetek, mert szétrágtad a szőnyeget, ezért dühösek voltak rád, nem maradhattál tovább. Picike fekete szőrmók voltál, kéttenyérnyi, szomorú szemekkel, nagy, göndörfürtös füleidtől, alig látszott ki a fejecskéd, apró lábaidat barna csizma díszítette. Mikor megálltatok beszélgetni velünk, addig ficánkoltál, amíg a földre nem kerültél. Nem mentél messzire, kicsit tébláboltál, majd a lábamra hajtottad fejecskédet és elaludtál. Éreztem a lábfejemet simogató egyenletes szuszogásodat, és a kicsi szíved gyors dobogását. Nyújtottam a beszélgetés fonalát, mert éreztem, mind a kettőnknek időre van szükségünk, hogy mihez, csak később fogtam fel. A döntéshez! Te már meghoztad a magadét, amikor kiválasztottál, talán azért aludtál el, mert nem akartad hallani a visszautasítást. Páromra néztem szinte könyörgőn, úgy kérdeztem, haza viszünk-e? Megkönnyebbültem, amikor kedvező választ kaptam, közben te is felébredtél. Az igazolványodat,  “oltási” lapodat- megkaptuk, és elindultunk az új otthonod felé. Mintha mindig ott laktál volna, ismerősként jártad be a lakást, ahol kiválasztottad a kedvenc helyedet, és elkezdted belakni. Soha semmit nem rágtál meg. Háládat türelemmel, hűséggel és szerető ragaszkodásoddal fejezted ki.
Igaz elejében kicsit bántott, hogy engem hanyagoltál, amint megérkezett a falkavezér, akit te választottál ki kettőnk közül, de később megszoktam, és elfogadtam. Nekem az a sorsom, hogy szolgáljalak benneteket, a két "férfit". Gyönyörű éveket töltöttünk együtt, mi hárman. A szerepek lassan felcserélődtek, Te lettél a főnök, mi a beosztottak. Ketten szolgáltunk, Te védtél bennünket, éberen őrizted a házat...
Kilencévesen megbetegedtél, egyre többet pihentél, fájdalmas, szomorú szemmel kértél segítséget. Az orvos megváltozhatatlan tényként közölte. Gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz, soha többé nem lépcsőzhetsz, életed végéig drága gyógyszert kell szedned, ha nem tudjuk ezt felvállalni, akkor elaltat, hogy ne szenvedj.
Mi döntöttünk, vállaltuk a költségeket. Még azon a napon felkerült egy hosszú létra a pincéből, amiről az ereszcsatornát takarították meg az őszi levelektől, elfektettük a lépcsőfokokon, asztallapokat és egy kiszolgált gyúrótáblát helyeztünk rá, elkészült a hat lépcsőt kiváltó mozgáskorlátozott feljáród. Volt egy gyapjú drapp színű futószőnyeg, ezzel terítettük be, uraságod feljáróját. Emlékszel milyen muris volt, másnap az orvos alig akart hinni a szemének, mikor meglátta, hogyan oldottuk meg a lépcsőzés nélküli közlekedésedet? Te nagyon hamar megszoktad, eszedbe sem jutott, hogy máshol közlekedni.
Minden hónapban megjelent a doktor, hozta a gyógyszeredet. Hálás voltál a gondoskodásért, kicsit húztad a hátsó feledet, de ugyan úgy játszottál, mint a betegséged előtt. Múltak az évek, a gyógyszereid szaporodtak, már alig láttál.
Hideg tél volt, embert próbáló fagy, a talaj kőkemény, november utolsó napja. Azon a reggelen, a konyháig jutottál, valószínű inni indultál, összerogytál és nem tudtál felállni. Szőnyeget tettünk alád, nem sokkal később elaludtál, örökre. Az orvost nem vártad meg...
Úgy éreztük, mi is veled halunk. Egész délelőtt készült a sírod, a fagyos föld nem akart engedni, lassan mélyült. Tudtuk nem adhatjuk fel, itt a helyed, ide kell eltemetnünk, a kert végébe, különben nem tudjuk követni az utadat. Kora délutánra ott álltunk a sírodnál, mécsest gyújtottunk, és ígértük, hogy nem lesz helyetted más, hiszen hozzád hasonló úgy sincs…
 Nehéz napok jöttek, hiányod nagyon fájt, állandóan rólad beszéltünk. Egy-egy eldugott játékod, labdád mindig előkerült valahonnan. Akkoriban sűrűn éreztem lábamon szőrödnek simítását, éppen úgy, mint most, a fuvallatot. Szíjad néha magától himbálódzott a fogason, emlékeztetve arra, amikor orroddal meglökted, hogy induljunk, elérkezett a séta ideje.
Üres lett a ház nélküled, tavasszal a sírodon bontotta ki először hófehér szirmait a hóvirág, tudtam te siettetted, hogy örömöt szerezz vele. A gyöngyvirág is ott ágaskodik ki legelőször levelei öleléséből, üzenve, az élet megy tovább. Azóta is, a Te sírodon nyílnak a legszebb virágok.
Kora ősz lett. A nap még beragyogta a tájat. A fák pihenni készültek, színes levélszőnyeget terítettek a földre. Barátnőm képet küldött egy kóborló kutyáról. A képet a telefonom nem fogadta, ezért felhívott. Elmondta, hogy lányai találtak egy szép fiatal kutyát, haza vitték, de mivel hamarosan az államokba utazik, nem tudnák vállalni a folyamatos ellátást, ezért a menhelyre vitték, ránk gondoltak, hátha…
Friss volt a seb, és kötött az ígéret, így nem mentünk el megnézni. Egyébként is festés előtt álltunk, nem lehet vigyázni egy idegen kutyára a nagy rumli között.
Két hét múlva a gazdid azzal állt elő, hogy menjünk a menhelyre, nézzem meg a kutyust, mert ő már eljárt sétáltatni, és el kell hoznunk, ha nem akarjuk, hogy más vigye el. Elmentünk, nem elleneztem, ki tudja milyen sorsa lett volna, hát elhoztuk.
Megszegtem az ígéretem, azon a napon ott álltam a sírodnál és bocsánatot kértem tőled. Éreztem lábamnál a puha selyem szőröd simítását, amiből megértettem, nem haragszol, megbocsátottál.
Az óta velünk él. Más tulajdonságai vannak. Te csendes, de hamis kutyus voltál, még haraptál is, emlékszel? Idegenek nem közelíthettek meg bennünket, ha a közelben tartózkodtál.
Piszke vörös színű, akaratos, hisztis, de békés kutyus. Te türelmes voltál, nem követelőztél soha. Mintha az ellentéted lenne, mindent kibalhéz magának.
Nehezen szokott meg, egyszer meg is szökött. Később ugyan úgy átvette a hatalmat felettünk, mint annak idején Te tetted, most őt szolgáljuk, hiszen egy család vagyunk, de Téged soha nem felejtünk el. Itt vagy velünk örökre, a szívünkben, az emlékeinkben. Látod, most is van virág a sírodon...