Kép: szlth. internetről

A férfi fejfájásra ébredt. Talán az esti borozgatás foghatott ki rajta, az a kevéske is megártott, - fontolgatta magában.

Megszokott mozdulattal indította el a lejátszót. Pár pillanat múlva átölelte a zene lágyan simogató ritmusa. Beethoven, Schubert mellett mostanság Berlioz is jelen van az életében. Úgy változik a világ, ahogyan, az ember maga. Vannak dolgok, amikre jobban figyel, s a régebben fontosnak tulajdonítottak azonban elvesztik értelmüket. Edzettnek, erősnek érezte magát. Az élet bármely területén, bátor harcosként tartották számon. Franciska is ezért csodálta fél emberöltőn át. Megszokta, asszonya felnézett rá, támaszt keresett széles vállán, ez óriási önbizalmat és biztonságérzet adott neki.  Jó vezetőnek tartották felettesei és beosztottai egyaránt. A hangsúly mellett a mértéket is sikerült megtalálnia, így középen tudott maradni. Kritikus volt, de soha nem intrikus. A kritikát saját magán kezdte, csak olyan pontosságot várt el másoktól, amit magától is megkövetelt. Munkájában precíz, analitikus, már-már tévedhetetlen vélte magát, bár tudta, az ember munkájában a tévedés lehetősége is benne van. Mások munkáját nagyra becsülte, akkor is, ha nem volt tökéletes. Ilyenkor addig csiszolta a kolléga tudását, gyakorlatát, amíg az, magától tökéletest nem alkotott. Sok barátja akadt, persze akadt közöttük álságosak is bőven, akik kihasználták. Mióta szomszédját intézetbe szállították, nehéz terhet cipelt magával, nem tudta kihez fordulhatna.

Kinek-, és hogyan mondja el, ő is mekkora bajban van. Ha figyelne rá a környezete, észrevennék, hogy valami hibádzik körülötte. Eddig senki nem jelzett vissza, rá nem kérdezett, egymaga maradt az elfelejtett tegnappal, az egyre halványuló emlékeivel.

Holnap véget vet ennek az áldatlan állapotnak, felhívja a lányát és elmondja a problémáját. Meg kell beszélni a részleteket, nem tudja hol tart a folyamat, meddig lesz még előre, - döntött sorsa felöl.

Rettentően megsajnálta magát, ettől aztán olyan dühös lett, hogy lecsapta a kávéscsészét a mosogatóba. Furcsa, ismeretlen zajt vette körül, mikor a csetres darabokra tört, összerezzent. Most még ez is, az agresszió megjelenése, tipikus tünet. Azonnal felismerte, olvasta lánya szakkönyvében a lappangó tünetekből való kitöréseként, nem kell ide szakorvos, már fel is felállította a rettegett kór diagnózisát, sőt azt is megállapította, státusza irreverzibilis, előrehaladott. Telefoncsengés szakította meg eszmefuttatását a betegségéről.  Az esti találkozó egyik részvevője hívta, azzal az kérdéssel, hogy mikor ülnek le megbeszélni a további terveket, részleteket a közös munkával kapcsolatban. Nem értett semmit, pár másodpercig az elszakadt filmet próbálta előhívni gondolati vetítőjéből, de nem jött be, se kép, se hang.

Mentő ötlete támadt, hivatkozott egy baráttal folytatott fontos megbeszélésre, amit nem tudnak megszakítani, de ha befejezték, azonnal visszahívja, és visszatérnek rá, - ígérte. Megkönnyebbült, amikor lenyomta a telefonja gombját.

Leült, két kezébe temetve a fejét rákönyökölt az asztalra. Próbált visszaemlékezni az elmúlt esti arcokra, mozdulatokra, beszélgetésekre, egyre több részlet jelent meg a szeme előtt, a beszélgetés foszlányai is kezdtek összeállni, de Zoltánnal kapcsolatban semmilyen munkakapcsolatra való hivatkozásra nem emlékezett, csak arra a vörös fiatal nőre, akit bemutatott neki, mint a kedvesét. Nem messze tőle foglaltak helyet, de hogy mikor ültek egymáshoz és mit beszéltek, az kiesett. Nyugtalanította a kínos helyzet.
Lelki szemei előtt látta magát egy zárt intézet fagyos folyosóján sorstársai között, amint zavaros szemekkel néznek a semmibe, vagy csak úgy magában motyog, érthetetlen, monoton hangokat hallatva.

Úr Isten, hogy fél ettől. Tenni kell valamit, hogy ne élje meg a borzalmat. Egyre jobban belelovalta magát a súlyos beteg ember szerepébe. Órák teltek el, és még mindig nem jutott eszébe semmi Zoltánnal kapcsolatban. Tenyere izzadt, a félelemtől remegni kezdett. Elővette a keresztrejtvényt, a legjobb "elmefényesítőt". Zaklatottan kezdett neki, mégis ment, mint a karikacsapás. No, persze, hiszen aki ennyi rejtvényt fejtett meg életében, annak álmában is látnia kell a négyzetekbe passzoló betűket. Minél gyorsabban teltek a sorok, annál dühösebb lett magára. Most is a könnyebb lehetőséget választotta, dühöngött magára. Pedig, a nagy fenét, megy ez.

Mit ígérhetett? Százszor feltette magának a kérdést.

Mióta a szomszédját elvitték oda, ahol magatehetetlenül ápolják, állandóan  magát figyelte. Ennek köszönheti, hogy felismerte elméjének megbomlását. Valamikor lábon járó jegyzettömbként működött. Semmit nem kellett felírni, a boltokban is megmosolyogta azokat, akik cetlivel kezükben vásárolnak. Szemeit elhomályosították a könnyek. Bekövetkezett, amitől annyira félt – motyogta magában.

Odalépett a faragott íróasztalhoz, kivett egy bőrmappát, amiben felesége tartotta a tej-csoki színére emlékeztető halvány levélpapírokat, amit egy svájci kiküldetése alkalmával vásárolt asszonyának. Mennyire szerette a szép borítékokat, képeslapokat, levélpapírokat, még a klinikára is magával vitte, utolsó leveleit is ilyenre írta. Az asztalra készített három levélpapírt, egy borítékot, és bélyeget. Nézte a búcsúlevélhez előkészített kellékeket, megjelent előtte felesége mosolya, a svájci üzlet, óriási papír-, és írószer választéka, a szebbnél szebb ajándéktárgyak, de a figyelmét csak a különleges színű levélpapír mappa vonzotta. Soha nem látott még ilyen szép száz darabos szettet. A boríték színe egy hangyányit tért el a levélpapírtól, tökéletes harmóniát alkotottak így együtt. Maga előtt látta az eladó kedves mosolyát, hallotta udvarias hangját, ahogy ajánlotta az ízléses mappát. Vigyázott rá, a személyi poggyászában helyezte el, nehogy a pakolás közben megsérüljön, gyűrődjön.  Eredeti szépségében akarta átadni a feleségének.

A következő kockán asszonyának, gyermekes örömét látta. Mikor valaminek örült, magához szorította, perdült vele egyet, majd felugrott,  és egy puszit nyomott az arcára. Egy pillanatra érezni vélte az illatot, amit annyira szeretett. Két üveg Fekete macska kölnivíz még ott árválkodott a szekrénypolcon.

Berlioz zenéjének a kíséretében születtek meg a búcsúlevél első sorai. Kétségbeesetten törekedett, hogy fogalmazása érthető és követhető legyen. Fokozott figyelmét éles csengőhang hasította félbe. Morogva felállt, és az ajtóhoz indult. A kitárt ajtóban Zoltán állt. Zavartan néztek egymásra, majd a vendég megszólalt.

- Ne haragudj, öreg, azért jöttem fel hozzád, hogy tisztázzak valamit. Dénestől kértem el a címedet. Tudod, a mi korunkban már előfordulnak memóriazavarok, nem veled beszéltem arról a munkáról, hanem vele, én meg, téged zaklattalak. Említette, hogy a lányod pszichiáter. Kapóra jött ez a kis malőr, így legalább nem halasztgatom tovább, feljöttem, hogy megkérjelek, beszélj a lányoddal az érdekemben.

Mihály ezeket a szavakat meghallva, majdnem gyermekkori cimborája nyakába ugrott. Boldogan invitálta be egykori osztálytársát, megköszönve a látogatását.

A barát távozása után hosszan elgondolkodott. Ideje megszabadulni a hipochondriájától és elfogadni a korral járó természetes tünet-együttest. Például azt, hogy az időskori feledékenység nem mindig betegség, csak a korral járó folyamat.

Miszlikre tépte a búcsúlevelet, a mappát visszatette megboldogult felesége íróasztalának fiókjába, ahol észrevett egy alig kikandikáló papírlapot.

Mielőtt a fiókot betolta volna, a verset, - mintha imádkozna – hangosan felolvasta.

Kassák Lajos: Veled vagyok

Előtted megyek
te én előttem
a koranap aranylánca
csilingel kezemen.

Hová mégy – kérdezem
feleled – nem tudom.

Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

Előtted én
te én előttem.

Egy kapu előtt mégis megállunk.

Megcsókollak

te nekem adsz csókot

aztán elindulsz szótlanul

és magaddal viszed életem.