Hédi nagy izgalommal készült az osztálytalálkozóra. Új kosztümöt varratott magának. Nehezen szánta rá magát, nem akart flancolni, de nem érte be a derekát, a régi. Sokat spekulált mire kispórolta az árát. Szegénysége nem befolyásolta az igényességét. Mindig csak természetes anyagból készült kelméből állt a ruhatára, ami alig állt, pár egymással kombinálható kosztümből és blúzból, elfért egy kis szekrényben.

Negyven ötször fordult meg az év örökké forgó kereke, a ballagás óta…

A régi diákokat szétszórta a sors szele. A találkozókon is egyre több padra került virág…

A közös misén, már az eltávozottak lelki üdvéért is szól az ima.

Az idő kedvezett a jeles napnak, még is lassan teltek a padok, az osztály egyharmada hiányzott. Igazolást már csak az Úrtól fogadnak el...

A prímás lányát hiába várták. Senki nem tudott róla semmit. Aggódni kezdtek. Julika precíz és pontos teremtés volt, minden alkalommal elsőként jelezte részvételét, és fizette be a költségeket. Fel kell hívni! Csalódottan állapították meg, a telefonja ki volt kapcsolva. Rossz előérzésük támadt. Fontolgatták, mit tegyenek, hogyan tudnák elérni. Az óra mutatói ballagtak, peregtek a percek, indulni kellett a misére. Aggodalmuk rányomta bélyegét a templomi áhítatra. Különösen Hédi érezte magát cefetül, a háborgott lelkiismerete miatt. Szemrehányást tett magának, amiért nem kereste meg a napokban. Régebben sűrűbben találkoztak.

Összeforrt az ő sorsuk, az első közösen eltöltött iskolai nappal. Abban az időben is számított a származás…

Hédi burzsuj gyerekként „egyébszármazásúnak” jelölve indult hátrányos helyzetűként, Julika cigányprímás lánya volt…

Volt még egy osztálytársuk, akinek a szülei a háborúban menekültek, nagyon sokan voltak testvérek, ő volt a „menekült”…

A három lány hamar összebarátkozott. Véd-, és dacszövetséget kötöttek egymással.

Julikát fogadták be elsőként az osztályban. Szép, formás lány volt, szénfekete szemmel, éjfekete sűrű hajjal. Kissé csibészes mosolyával, s okos, korrekt gondolkodással.

Könnyen tanult, mindig szívesen segített másoknak.

A lányok a hátsó sorokban ültek. Akkor tájt még a kádergyerekeké voltak az első sorok. Némelyikük strébersége ma is szomorú emléket idéz fel bennük. Volt közöttük olyan, akinek a keze állandóan a tanár „szájában lógott”, úgy jelentkezett, hogy majd kiesett a padból. Az volt a legvidámabb pillanat, amikor felszólították.  Néha napján akkora sületlenséget mondott, hogy az egész osztály kuncoghatott rajta.

Julika születés napjára, meghívták az egész osztályt. A köszöntőre mindig ugyanazok mentek el.   Volt három fiútestvére. Az egyik hegedült, másik citerázott, a harmadik zongorázni tanult, Julika fuvolázott. Zeneiskolába jártak, mind a négyen. Született zenei tehetségüket iskolázták.  A vendégeknek tetszett a rögtönzött koncert, jól érezték magukat. Szívesen időztek a családnál.

Akkoriban az éttermekben élő cigányzene mellett vacsoráztak, szórakoztak az emberek. Julika édesapja a város előkelő éttermének a prímása volt. Minden este hófehér, ropogósra keményített ingben, kalocsai mintával hímzett, magyaros mellényében dirigálta zenekarát. Ismerték, szerették és tisztelték a városban a családot. Saját házukban laktak. Nem nagy luxusban, de igényes körülmények között éltek. Egy nagy könyvespolc kínálta az irodalmat a lakás nappalijában. A szülők nem voltak iskolázottak. Beszédükön érezni lehetett az olvasottságot, érdeklődést a világ dolgairól, és ami a legfontosabb, emberszeretet sugárzott belőlük. Julika édesanyja öltözködésében helyet kapott és belefonódott a cigány hagyomány, tarka hosszú bő szoknyát viselt. Csak vasárnap,

a templomba menet öltözött „divatosan”, de kendő nélkül soha nem lépett az utcára.

A lányok minden évben együtt vásároltak színházbérletet. Elválaszthatatlan bárátokká kovácsolta össze őket a megkülönböztetett származásuk. Piroskától harmadikban el kellett szakadniuk. Szabó édesapja megbetegedett, fonónő édesanyja nem keresett annyit, ami elég lett volna a család fenntartására, így neki is be kellett állni a sorba. A gyárból hamarosan ment férjhez. Mire a többiek érettségire készültek, ő az anyaságra.

Julika vizsgái nagyon jól sikerültek, felvételizett az egyetemre. Kétszer utasították el, helyhiány miatt…

Nem adta fel, harmadszorra bejutott. A gólyabálon megtalálta a párját, egy dunántúli fiúban. Óriási szerelem alakult a két fiatal között. Az okos, intelligens lányt hamar befogadták a fiú szülei. Kicsit féltek ugyan a falu szájától, de a fiuk boldogságának reménye mindent legyőzött. Két lakodalmat tartottak, egy falusit és egy városi cigányt.

Julika köztisztviselőként ment nyugdíjba onnan, ahol diplomásként kezdett. A férje jó nevű jogászként praktizált, haláláig. Két diplomás gyerekük van, és négy unokájuk.

Julika végtelen szerénységével, jóindulatával, alázatos intelligenciájával boldog családi értéket adott át a gyerekeinek, ami értéket teremtett.

Szorgalmával, emberségével kivívta az emberek jóindulatát, szeretetét, sok igaz barátra talált.

Az évek, évtizedek múlásával azok is megpróbáltak közelébe kerülni, protekciót kérni, ügyes-bajos dolgaikhoz, akik valamikor a kiközösítők táborába tartoztak. Soha senkit nem utasított el, mindenkinek kezet nyújtott…

Vacsora alatt sokszor tekintettek az üres székre. A vége felé jártak a vacsorának, amikor nyílt az ajtó, tolókocsiban ülve, begipszelt lábbal, a menye kíséretében Julika. Egyenest a kórházból jöttek. A délelőtti nagy készülődésben baleset érte, és eltörte a lábát, a gipsz lassan száradt…

Mindenki megkönnyebbült, Julika mosolyogva integetett. Vidám beszélgetésbe kezdtek, észre sem vették, mikor éjfélt ütött az óra. Készülődni kezdtek. A következő találkozó várakozásában és a boldog viszontlátás reményében köszöntek el egymástól.